- De Kevin, mit akarsz itt? - Fogta bátyja kezét a lány.
- Semmi, csak gyere velem. Majd amíg én elintézek egy dolgot, addig te Dinával leszel. Rendben? - Nézett húgára a fiú, majd egy hosszú homokúton futottak végig.
- Igen, de miért sietünk ennyire?
- Mina fontos dolgot kell elintéznem, szedd a lábad. - Mondta a fiú, majd mikor odaértek az örvény végéhez, egy erdő volt előttük melyen átvágtak, s ahhoz a tóhoz értek melyet Kita is látott, megálltak. A fiú körbenézett, s mikor megpillantotta a szőke hajú lányt, odasétált mellé.
- Dina, szia. - Szólította meg.
- Áh Kevin. - Fordult meg a lány, s átölelte a fiút. - Éreztem, hogy jönni fogsz. - Nevetett fel lágyan.
- Igen, gondoltam, szóval kérhetnék egy szívességet? - Tért a lényegre a fiú.
- Persze bármit. - Mosolygott kedvesen a lány, s hosszú szőke hajába túrt.
- Vigyáznál Minára, amíg elintézek valamit?
- Igen, persze. Gyere Mina elmegyünk és meglátogatjuk Genevievet. - Fogta meg a lány kezét majd elindultak a tó mellett levő kis házikó felé.


- Geneviev. - rohant oda a lányhoz Mina, majd az ölébe ugrott.
- Szia Mina, hát te? Hogy-hogy itt vagy? A bátyád már megint miben mesterkedik? - Ült le egy márvány asztal mellé.
- Hát, én nem tudom, csak sejtem. - Mosolyodott el angyalian a kislány.
- Igen, és mit sejtesz? - Mosolygott Dina.
- Hát... a bátyám szerelmes. - Sóhajtott a kislány.
- Micsoda? Kibe? Mióta? Honnan szedted ezt a butaságot? - Akadt ki a szőke hajú lány.
- Már lassan két hete, van barátnője, anya még nem tudja, mert titkolják, de állandóan feljárnak a lány másik házába, és Kevin sose alszik otthon. - Mesélte lelkesen a lány.
- Na ne már ezzel mindent elront az az idióta. - Dühöngött a szőke.
- Mit rontana el? - Kérdezett vissza Gen.
- Hát nem úgy egyeztünk meg, hogy összehozlak Kevvel? - Nézett kerek szemekkel a lányra.
- Nem Dina ezt te döntötted el, nekem Kevin gyerek kori barátom, nem szeretnék vele együtt lenni. - Mondta a lány, s sértődötten oldalra fordította a fejét, hogy kimutassa mennyire megbántotta a lány, hogy magában eldöntötte ezt az egészet.
- Jó ne haragudj. - Ült fel az asztalra a kissé hiperaktív vámpírlány.
- Nem haragszom, de legközelebb hallgass rám, ha rólam van szó. - Mosolyodott el Geneviev.
- Na, és mond csak, hogy hívják azt a lányt? És hogy néz ki? Szép?
- Kita a neve, és igen, nagyon szép. - Mosolygott a kislány.
- Kita? De hát, őt kell majd átváltoztatni, akkor ő egy emberrel van most együtt? De hát ez törvénybe ütköző.
- Igen pontosan. - Mosolygott sejtelmes ábrázattal Geneviev.
- Á... már értem, tehát ezért jött ide.

2 héttel később._.

- Tudod régóta arra vágyom, hogy vámpír lehessek, és ebben csak te tudsz nekem segíteni. - Mosolygott a lány újra.
- Kita... ne beszélj már butaságokat. Nem mondom el még egyszer, hogy vámpírok nem léteznek.
- De igenis léteznek, láttam őket, te is az vagy, és én is az leszek. - Akaratoskodott Kita.
- Hallod inkább hagyjuk ezt a témát, állandóan ezzel jössz, kezdesz kiakasztani vele. - Lett ideges a fiú, ám igazából nem a lányra volt mérges, hanem saját magára, hogy hazudnia kell a lánynak.
- De... - Nagyot sóhajtott, majd lehajtotta fejét, s napról-napra egyre jobban hajtotta saját magát, hogy küzdjön, hiszen, ha feladja sose lesz azzá amivé válni akar. A fiú látta, hogy megbántotta a lányt.
- Figyelj... - Lépett elé, és átölelte. - Miért akarsz te ennyire vámpír lenni? - Ejtette ki óriási nagy undorral a vámpír szót a fiú.
- Ők... annyira másak, annyi mindent megtehetnek, nem kell attól tartaniuk, hogy valaki eltiporja őket, megvalósíthatják az álmaikat. Tudod mikor kicsi voltam, mindig is csúnyának, gusztustalannak, és félelmetesnek képzeltem el őket, de mikor megláttam a kislányt, egyszerűen gyönyörű volt. Ne érts félre nem azért akarok vámpír lenni, hogy én is gyönyörű legyek, engem nem érdekel, hogy nézek ki, ne azért szeressenek ahogy kinézek, hanem azért aki vagyok.
- Miből gondolod, hogy vámpírként szeretnének? - Kérdezett rá a fiú.
- Tehát nem tagadod, hogy az lennél? - Csillant fel a lány szeme.
- Kita... nem léteznek vámpírok, ne forgasd ki a szavaimat. És amúgy meg, szép vagy. - Puszilta meg a lány homlokát.
- De Kevin akár mit mondhatsz, én tudom mit láttam.
- Az csak egy álom volt, mi van ha azt álmodod, hogy a fáknak lábuk nő? Akkor fa akarsz lenni vagy mi?
- Hát... tudod nagyon rendes vagy. - Sértődött meg a lány.
- Jaj már, tudod, hogy nem úgy gondoltam, aj kicsim, nem akartalak megbántani... ne haragudj, de ez egyszerűen lehetetlenség, természetfeletti lények nem léteznek. - A fiú legszívesebben agyonütött volna magát, amiért így beszélt a lánnyal, főleg, hogy neki volt igaza.
- Hagyjuk, úgy se hiszel nekem, és úgyis lefogod tagadni, hogy mi is vagy valójában.
- De nem tudok mit letagadni, ha nincs is mit letagadnom, értsd már meg. Én nem hiszek ezekben. Hanyagoljuk ezt a témát jó? Nekem ebben a két hétben túl sok volt a vámpírokról szóló beszélgetésünkből. - Mondta Kevin.
- Hát jó, de tudd, hogy nem tágítok, akkor is kiderítek mindent, tudom, hogy nekem van igazam. - Nézett a fiú szemeibe Kita.
- Makacs vagy. - Mosolyodott el a fiú, majd egy lágy csókot hintett kedvese ajkaira.
- Tudom. - Mosolygott a lány. - Nem kellene már indulnod amúgy? - Nézett órájára, majd szerelmére.
- Tényleg, minek ígértem én meg anyámnak, hogy vigyázok a húgomra?
- Azért amiért én is megígértem az enyémnek, hogy rendet próbálok csinálni a szobámban. - Nevette el magát Kita, majd kézen fogva elindultak az utcájuk felé, ugyanis eddig az egyik szomszédos utca egyik padján ültek. Mikor Kitáékhoz értek a fiú elbúcsúzott a lánytól, majd tovább ment.

" Megfogom ölni. Nem érdekel mit mond, nem fogok tovább hazudni neki." - Gondolkozott magában, majd mikor hazaért odaköszönt anyjának, aki már indult is.
- Vigyázz a húgodra, nem akarom meghallani, hogy megint elment portyázni magában. - Nézett szigorúan fia szemeibe.
- Rendben van, szia. - Ment fel a szobájába, majd megkereste a húgát, hogy bele együtt menjenek el az átjáróhoz, ugyanis a fiúnak dolga akadt odaát.

.

Arra ébredtem, hogy nagyon éhes vagyok. Majd mikor arra is elszántam magamat, hogy kinyissam a szemem döbbenten vettem tudomásul, hogy az ágyamban fekszem. Tehát csak álmodtam volna? Nem, az lehetetlen, olyan igazi volt. Lassan fordultam oldalra, és Kevin feküdt mellettem, és engem nézett.
- Elaludtál, ezért visszahoztalak, bár eléggé nehezen találtam vissza, de összejött. - Mosolygott rám, és megsimogatta az arcomat. Szóval nem álmodtam. Viszont nem tudtam, hogy mit tegyek. Vajon ő is komolyan gondolta? Vagy úgy veszi, hogy ez ott marad? Mindent azon az eldugott kis játszótéren hagyunk.
- Én... tudod, most össze vagyok zavarodva. - Ültem fel, és lehajtottam a fejemet. Éreztem, hogy az állam alá csúsztatja ujjait, s lassan felemeli a fejemet. Alig pár mm választ el bennünket egymástól. Egyenesen a szemeibe nézek.
- Kevin én... - Nem tudtam befejezni, mert megcsókolt. Pedig, ha befejezhettem volna. Most csak arra tudok koncentrálni, hogy milyen érzékien csókol, milyen puhák az ajkai, és, hogy ő már csak is az enyém.
- Mond. - Húzódott el tőlem, és rám nézett.
- Szeretnék én is vámpír lenni. - Jelentettem ki.
- Micsoda? - Lepődött meg, ám szemeiben egyáltalán nem láttam a meglepődötséget. - Ez most, hogy jön ide? Kita... vámpírok nem léteznek.
- Dehogyisnem, Kevin tudom, emlékszek mindenre, ott voltál te is. - Öleltem meg, egyre hevesebben dobogott a szíve.
- Hagyjuk ezt, én nem emlékszem semmire se, szerintem te még nem aludtad ki magadat eléggé. - Puszilt meg. Beadom a derekamat, mert tényleg álmos vagyok még, és az éhségem is alábbhagyott, nem árt egy kis fogyókúra, szóval alszok, de nem adom el egykönnyen.


Nem tudom, hogy honnan emlékszik rá, de el kell terelnem erről a figyelmét. Nem derülhet ki, még nem. De egyszerűen nehéz neki hazudnom, de meg kell tennem, még egy kis ideig ki kell bírnom, hogy nem mondhatok neki igazat.
Már el is aludt, annyira aranyos és szép mint egy angyal. Miért kell ezt tennem vele? Miért kell közénk tartoznia? Ez annyira kegyetlenség, annyi mindent kezdhetne az életével, de ez az ő döntése. Sajnos, nem tehetek ellene semmit se.

méz édes volt.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a nap sugarai lágyan simogatják arcomat. Riadtan pattantak ki szemeim. Elaludtam volna? Futott át agyamon a kérdés. Lassan fordítottam oldalra fejemet, s láttam, hogy Kevin engem néz. Vajon mióta lehet ébren? Nem tudom, de nem is foglalkoztam inkább ezzel, hátradöntöttem a fejemet, majd a felkelő napot kezdtem fürkészni. Nem akartam, hogy vissza kelljen mennem anyához, legszívesebben örökké itt maradtam volna, vele. De nem tehettem, kötelességeim vannak, ugyanúgy Kevinnek is. El sem tudom képzelni, hogy most ő mire gondolhat, pedig annyira kíváncsi vagyok. Lassan álltam fel, majd bementem, hogy letusolhassak, majd felvettem egy fekete rövid farmert, és egy fekete fűzőt a melegre való tekintettel. Mikor bementem a szobába Kevin az ágyon feküdt, olyan aranyos volt, lefeküdtem mellé.
- Nem akarsz letusolni? - Kérdeztem tőle. Megrázta a fejét, majd felém fordult.
- Este olyan hamar elaludtál. - Mosolyodott el.
- Ne haragudj, talán jobban fáradt voltam mint ahogy azt éreztem. - Mentegetőztem, magam sem tudom, hogy miért.
- Hát a tegnapi nap után én is kimerültem volna. - Mosolygott rám, annyira aranyos volt. - Meddig leszel itt? Anyukád, nehogy idegeskedjen miattad. - Aggodalmaskodott.
- Nyugi az lesz az utolsó dolga, hidd el nekem. - Szontyolodtam el.
- Hát én úgy látom, hogy ő jobban félt téged mint ahogy te azt hiszed.
- Lehet, de akkor eléggé jól álcázza. De tudod mit? Nem foglalkozom most ezzel, nem jössz el velem sétálni? - Pattant fel a lány.
- Hát, ha ehhez van kedved, én szívesen megyek veled akárhová. - Tehát felvettem egy fekete balerina cipőt, és boldogan fogtam meg a kezét, majd húzni kezdtem magammal, mikor leértünk bezártam az ajtót, majd körbenéztem, hogy hová is mehetnénk. Hát persze, megint megragadtam a kezét, és futni kezdtem kedvenc játszóterem felé. Mikor odaértünk a tisztáshoz ahonnan már csak hegyeket lehetett látni megálltam, itt már nyugodtan sétálhatunk, nem zavar, és nem állít meg minket senki se.
- Hová megyünk? És nem sétáról volt szó? - Pihegett mellettem a fiú.
- Ne haragudj, innentől már nem sietünk sehová sem. - Engedtem el kezét,ugyanis eléggé belepirultam, mikor a kezünkre nézett, majd egyenesen a szemembe. - Gye... gyere utánam. - Indultam el a tisztás szélén elhelyezkedő bokrok felé, majd miután mentem picit már pár fa is volt, s utána már egy teljesen sűrű erdővé alakult a hely. Köd volt, furcsa eddig akárhányszor itt jártam még sosem volt köd, ám most füstként lehetett volna vágni. Az orrom hegyéig nem láttam el, ezért csak az ösztöneimre hagyatkoztam, s mentem egyenesen előre. Hiszen mi baj lehet? Már ezerszer voltam itt, lehetetlen eltévedni, még ekkora ködben is. A köd kezdett felszállni, s kirajzolódott előttem a játszótér vonala. Elmosolyodtam, majd gyorsabbra váltottam tempómat. Kevin is így tett, majd mikor odaértünk a hintákhoz, már hét ágra sütött a nap. Nem értem miért volt akkor köd az erdőben, de most nincs időm ezen gondolkozni. Belepattantam a hintába, és rámosolyogtam Kevinre.
- Imádom ezt a helyet, olyan megnyugtató. - Közöltem vele.
- Tudod, olyan furcsa vagy néha. - Sétált elém, s bevallom picit izgatott lettem.
- És ez baj? - Álltam fel a hintából, hogy közelebb legyek hozzá.
- Nagyon aranyos vagy. - Nem felelt a kérdésemre, de jól esett amit mondott.
- Nem ezt kérdeztem. - Kúszott apró mosoly arcomra.
- Tudom. - Húzott magához, szívem egyre hevesebben vert, és egyre szaporábban kapkodtam oxigén után. Elködösült előttem minden, csak rá tudtam koncentrálni. Egyik keze a derekamat fonta át, és vont egyre, és egyre közelebb magához, míg a másik kezét az arcomon pihentette, egy kósza hajtincset a fülem mögé tűrt, majd ujjait az államon pihentette meg, lassan emelte fel fejemet államnál fogva, majd hüvelykujjával végigsimított ajkaimon. Lassan csuktam be szemeimet, hagytam, had tegyen velem azt amit akar. Éreztem, ahogy megpuszilja a nyakamat, szinte perzselt ajkai helyén a bőröm. Majd éreztem forró leheletét, ajkaimon, jobban égetett mint a nap. Kipattantak szemeim, s közelebb emeltem ajkaimat szájához. Lassan oldalra fordította fejét, s elmosolyodott, majd egy apró puszit nyomott a számra. Megijedtem, hogy csak ennyit kapok, márpedig én ennyivel nem érem be. Lassan emeltem feljebb fejemet, hogy végre csókoljon már meg. Elmosolyodott, majd a fülemhez hajolt, s belesúgta, hogy telhetetlen vagyok. Majd újra ajkaimhoz hajolt, s végre ajkaimra tapasztotta sajátjait. Annyira heves volt, csak úgy harapta ajkaimat, mivel arra késztetett, hogy nagyobbra nyissam ajkaimat, s ezzel bebocsájtást nyert nyelvének. Vadul játszottak egymással nyelveink, s közben felbátorodtam, s egyik kezemmel beletúrtam hajába, majd kezeimet összefontam nyaka körül. Olyan hevesen, tüzesen, mégis gyengéden, és érzékien csókolt. Annyira jó érzés volt, mintha örökké csak az enyém lenne, ha többi nem szakadnánk el innentől kezdve. S abban a pár percben csak mi számítottunk, minden problémám eltűnt, csak rá koncentráltam, arra, hogy vele lehessek, és hogy csókolhassam, ölelhessem. Lassan eltolt magától, majd megölelt, elmosolyodtam, majd szorosan öleltem magamhoz, fejemet vállára hajtottam, majd csipkelődés képen megharaptam picit a nyakát. Felszisszent, mire elengedtem, és futni kezdtem, ő pedig kergetni engem. Nagyon gyors volt, alig bírtam úgy futni, hogy legalább ne rögtön kapjon el. Ám még egy perc se telt el, de már a karjaiban viaskodtam, hogy elengedjen, és újra futhassak előle. Nevetve próbáltam szabadulni, s kapálóztam össze vissza, minek eredménye az lett, hogy a földre estünk mind a ketten, s én húztam a rövidebbet, hiszen ő térdelt fölöttem. Csikizni kezdett, mire kitört belőlem a nevetés.
- Neh... kérlekh. - Kapkodtam közben a levegőt. Abba hagyta, s lehajolt, hogy újra, és újra megcsókoljon. Szívem szerint örökké itt maradtam volna vele. Elmosolyodtam, majd fordítottam a helyzeten, magam alá tepertem, s a csípőjére ültem, nem ellenkezett, sőt hagyta magát, hagyta, hogy én legyek felette. Kezeit a csípőmön pihentette, s így fürkészte tekintetemet. Elmosolyodtam, majd leszálltam róla, s mellé feküdtem, az eget kezdtük fixírozni mind a ketten, ő magához ölelt, én pedig hozzá bújtam. Úgy érzem egész életemben erre vártam, csak rá.

Csendes percek ^^

Erősen elgondolkoztam azon amit az előbb mondtam, nem hiszem, hogy jól tettem, hogy hazudtam neki. Talán mégsem az lett volna a helyes döntés? Nem szeretek neki hazudni, annyira rossz érzés, de sajnos nem tehetek mást.
Lassan mértem végig a lányt, annyira szép, tej fehér bőre van, dús keblek, annyira kívánatos. De mégis mit gondolna rólam, ha most csak úgy leteperném? Valószínűleg sikítva menekülne előlem. Vagy talán élvezné, és viszonozná? Teljesen a gondolataiba merült látom rajta, tulajdonképpen már egy jó 10 perce farkasszemet nézhettünk egymással, mikor ő egy könnyed mozdulattal el lökte magát, felállt, és újra az erkély felé vette az irányt. Utána akartam szólni, hogy kezd hűvös lenni az idő odakint, de nem akartam megtörni a kettőnk között kialakult csendet. Ezért felálltam, majd levettem a takarót az ágyról, kimentem, s Kita hátára terítettem. Megfordultam, hogy bejövök, ám a lány olyan gyors s nesztelen volt, meg sem hallottam, hogy megfordult, s hátulról átfonta kicsiny karjait mellkasomon. Nem kellett megszólalnia ahhoz, hogy megértsem mire vágyik. Megfordultam, és megfogtam kezeit, felnézett rám szemei sarkában még mindig felfedezhető volt pár könnycsepp. Lassan odahajoltam a homlokához, s egy puszit nyomtam rá, legszívesebben megízleltem volna, édes aprócska vérvörös ajkait, de türtőztetnem kellett magamat. Nem ragadhat el a pillanat, nem is vagyok tulajdonképpen az a romantikus típus aki éppen a hold fénye alatt akar megcsókolni egy lányt. Lassan tárta szét karjait Kita, megölelt. Nem tudom eldönteni, hogy azért tette-e mert ezt akarta, megakart ölelni, vagy pedig csak szimplán azért, hogy én se fázzak meg, ugyanis ölelő karjaival rám is juttatott a takaróból amit előbb hoztam ki neki. Lassan vettem le róla a takarót, majd háttal fordítottam magamnak, s így takartam be, szabály szerűen körbe bugyoláltam, majd lassan elkezdtem húzni hátrafelé, mígnem beleütköztünk a falba, lassan kezdtem el csúszni lefelé, s még mindig húztam magammal. Majd leültünk a földre, s ő nekem dőlt. Alig telt el pár perc ám ő csak nem nyughatott mocorogni kezdett, s elkezdett kibújni a takaróból, szembe fordult velem, s a hátam, és a fal közé tette a takarót, majd ujjra megfordult, h ismét háttal legyen nekem, s befarolt a lábaim közé. Elmosolyodtam, majd ráterítettem a takaró két végét, és szorosan magamhoz öleltem, éreztem ahogy vacog. Lassan elkezdtem simogatni a karját, hogy felmelegítsem, óvatosan fordult oldalra, s fejét a mellkasomra hajtotta, egyik keze a hasfalamon pihent meg míg a másikkal megfogta egyik kezemet. Legszívesebben megállítottam volna az időt, hogy örökké így maradhassak vele.


Valahogy erős késztetést éreztem arra, hogy újra kimenjek az erkélyre, nem tudom, hogy miért, egyszerűen csak vonzott valami kifelé, egy láthatatlan misztikus erő ami erősebb nálam, s átveszi testem felett az uramat. Pár perc múlva, érzem, hogy utánam jött Kevin, nem fordulok hátra, kíváncsian várom mit akar tenni, érzem, hogy gondoskodóan a vállamra tesz egy takarót, magamra húzom, majd egy gyors mozdulattal megfordulok, és megölelem a fiút, nehogy elmenjen. Nem szerettem volna egyedül itt ácsorogni, olyan jó az ő társasága, mindig megnyugtatólag hat rám, mintha tudná mindig, hogy mire vágyom. Lassan öleltem át, s közben betakartam őt is, hogy nehogy feltűnő legyen, hogy ölelgetem. Olyan jó érzés volt megpihentetni fejemet az izmos mellkasán, éreztem, hogy lassan kibontakozik ölelésemből, és megfordít, bevallom picit megijedtem, hogy mit akar, utána rájöttem. Mikor újra rám csavarta a vastag takarót, megértettem, hogy engem akar védeni. Majd átölelt, olyan aranyos volt, lassan elkezdett húzni hátrafelé, neki ütköztünk a falnak, majd lassan lecsúsztunk rajta. Átölelt engem, de én még ezzel sem voltam megelégedve, érezni akartam a szív verését, ahogy a tüdeje megtelik az életet adó oxigénnel. De nem, nem érezhettem mindezeket tisztán, hiszen köztünk volt a takaró. Tehát elhatároztam, hogy mindent megteszek, hogy közelebb kerülhessek hozzá. Lassan hátrébb csúsztam, majd a takarót átterítettem rá is. S a lábai közé bújtam, először hátamat támasztottam mellkasának, ő betakart engem is, majd érezte, hogy fázom így simogatni kezdte karjaim. Olyan aranyos, figyelmes, és gondoskodó. Ám én még így sem nyughattam, lassan oldalra fordultam, s nekidőltem mellkasának, kezemet izmos hasfalán pihentettem meg, a másikkal pedig egyik keze után nyúltam, hogy érezhettem teste melegét. Olyan jó lenne most tudni, hogy mire gondolhat, miért van az, hogy nem tudok belelátni a fejébe?
- Köszönöm. - Szaladt ki a számon, mire a Kevin, végigsimított arcomon, s kisöpört egy kósza tincse arcomból, s a fülem mögé helyezte. Elmosolyodott, s szorosan magához ölelt.




Hát igen innentől pedig folytatása következik. Valamikor x'D
Öm nos minden bizonnyal észrevetted, hogy történt pár változás a blogban, remélem örömmel olvasod el ezeket meg minden ilyesmi és szavazol is. ^^
előrre is köszönöm. sok puszi nektek ^^

de miért fáj ennyire?.

Csak álltam ott, és gyönyörködtem a holdban miközben Ő mögöttem volt, s védelmezően karolt át, s húzott magához. Egész életemben erre vártam, hogy valaki engem védjen, s ne ellenem forduljon. Vágytam mindig is egy olyan emberre aki mellett biztonságban érezhetem magamat. Nem tudom, hogy miért volt ez, talán mert mikor kicsi voltam apu elment, és egyedül hagyott. Anyu mindig is őt védte, akár hányszor nem jött haza időben, ő mondta, hogy apa csak dolgozik, és hogy értünk teszi, de én tudtam... tudtam, hogy ő a kocsmában van, és iszik. Hallottam mikor éjfél tájt részegen ért haza, és ordibált anyával. Soha nem felejtem el, mikor egyszer nem jött haza. Féltem, és megijedtem mikor nem keltem fel éjszaka arra, ahogy ordibál, megijedtem, hogy vajon mi történhetett vele. Soha többet nem láttam. Elment, és egyedül hagyott minket. Nem érdekelte többé, hogy mi van velünk. S egyszer kutatni kezdtem utána, kiderült, hogy Kaliforniában élt, de már meghalt, elküldték a hátra maradt dolgait. Csak egy kis doboz volt, miben pár ócska papír volt. És én? Rólam semmi sem volt abban a nyamvadt dobozban, még csak egy kép sem, egy levél sem amit nekem írt volna. Nem is hiányoztam neki. Miért nem? Ennyire nem érdekeltem őt?

A fájdalom csak ideiglenes. Eltarthat egy percig, egy óráig, egy napig vagy egy évig, de végül elmúlik, és valami más lép a helyébe. De ha az ember feladja, akkor örökké fog tartani.

Nekem még mindig fáj, s érzem csak egy valaki tudja begyógyítani szívem sebeit.
Éreztem ahogy egy könnycsepp folyt végig az arcomon, majd az államnál elszakadt selymes bőrömtől, s lecsöppent magányosan a mélybe.



Hirtelen egy esőcseppet éreztem karomra pattanni. Felnéztem az égre, de nem esett, éreztem, ahogy Kita teste egyre jobban remegni kezd. S ekkor ütött fejen a felismerés, nem az eső esett, hanem az előttem álló szépség hullajtotta könnyeit. Bevallom féltem, féltem megkérdezni, hogy miért sír. Annyi titkot rejt még számomra ez a lány. Lessen kezdtem el húzni befelé, majd magam felé fordítottam, ránéztem porcelán fehér arcocskájára, melyről patakokban folytak könnyei. Magamhoz öleltem, s ettől csak még keservesebb sírásba kezdett. Fogalmam nem volt mi történhetett vele, lassan felemeltem majd bevittem a szobába, s az ágyra fektettem. Ő pedig csak sírt, és sírt. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem ezért csak mellé feküdtem, s magamhoz öleltem. Zavarban voltam nem tagadom, félve egy puszit nyomtam a homlokára, majd hagytam, hogy felüljön.

Lassan ültem fel, s félve néztem a fiú szemeibe. Most vajon mit gondolhat rólam? Egy idióta aki csak úgy a semmitől elbőgi magát. Lehajtottam a fejem, s megtöröltem arcomat, lassan, s bizonytalanul álltam fel az ágyról, s az egyik szekrény felé fordultam, kivettem belőle egy fekete pólót, majd magamra vettem. Kezdtem egyre jobban fázni. Lassan törölgettem szemeimet, majd leültem újra Kevin mellé aki nyomon követte eddigi tetteimet.
- Tudod... nem vagyok mindig ilyen... csak most. Most eszembe jutott az apukám. - Néztem Kevinre, láttam rajta, hogy megakarja kérdezni, hogy mi történt vele. - Tudod, még nagyon kicsi voltam mikor itt hagyott minket. Szörnyen sokat ivott, és sokat veszekedett anyukámmal, szinte mindig elkésett a fel lépéseimről. És azt hitte, hogy ha elvisz korcsolyázni, vagy fagylaltozni, akkor, majd minden rendben lesz, és igen, annyira szerettem, hogy mindig meg bocsájtottam neki. Aztán egyre többet késett a munkából, persze én mindig vártam rá, és mindig hallottam mikor megérkezett, és ordibált anyukámmal. Néha meg is ütötte, akkor anyukám mindig arra fogta, hogy szörnyen ügyetlen, és elesett. Persze nem hittem neki, egy éjszaka apa nem jött haza. Féltem, féltem hogy baja esett. De nem egyszerűen csak gyáva volt hazajönni, és a szemünkbe nézni, örökké itt hagyott minket, majd olyan 14 éves koromban kutatni kezdtem utána, s megtudtam, hogy hol lakott. Elmondták, hogy már meghalt, alkoholmérgezésben. A megmaradt dolgait elküldték nekem, persze én naiv kislányként azt hittem, hogy biztosan egy csomó levelet írt nekem, csak nem merte elküldeni őket, úgy mint ahogy a filmekben szokás. De nem, pár lényegtelen papír volt a dobozkában. Rólam semmi, se egy levél, vagy egy fotó. Teljesen elfeledkezett rólam. Nem hiányoztam neki.

Mire végigmondta már újra sírt. Meglepődtem, hogy lehet egy ennyire kedves teremtést így magára hagyni? Lassan közelebb ültem hozzá, majd magamhoz húztam, hogy megöleljem.
- Tss... az apukád biztosan büszke rád most. - Suttogtam neki a fülébe.
- Ezt csak akkor tudom meg, hogy ha meghalok, és én is oda kerülök ahová ő, de nem mert mindnyájan kárhozottak vagyunk. A poklunk a föld, s átkunk a szörnyű, borzalmas, elviselhetetlen élet. - Igaza van.
- Ne mondj ilyeneket, nincs igazad. - Tagadnom kellett, nem akartam, de ez volt a helyes.
- Dehogynem gondolkozz csak el ezen. Tudom, hogy te más vagy mint én, de csak gondolkozz el ezen. - Vágta a fejemhez, legszívesebben most elmondanák neki mindent, de nem lehet, még nem.
- Ahogy gondolod...

az a perc.

Erősen elgondolkoztam ezen az egészen. "Nem tudja". De miért nem? Annyira könnyű erre a válasz. DE most ez lényegtelen, a válasz nem számít most. Meg kell tudnom, hogy ki ő valójában, miért pont most jöttek ide, miért kavarnak újra port az életemben. Na... nem mintha bánnám, hiszen már akkor tudtam, hogy van valami ebben a srácban mikor legelőször megláttam. Szín tisztán emlékszem arra a napra, mennyire jó érzés volt. De nem... milyen butaságokat hordok itt össze meg vissza? Hiszen engem csak az érdekeljen most, hogy kivel van dolgom, nem lehet, hogy egy szinte idegenbe beleszeretek. Az lehetetlen, az észnek erősebbnek kell lennie a szívnél. Vagy pont fordítva, hagyjam, hogy a szívem megrészegítse józan szívemet.? Ez egy igazán bonyolult dolog, valószínűleg még egy jó darabig nem kapok választ a kérdésemre. De talán nem is olyan nagy baj ez. Össze kell szednem magam. Már jó 10 perce csak meredtem egyenesen a plafon felé, majd hirtelen a mellettem fekvő fiúra néztem... csukva voltak a szemei. Halvány mosoly húzódott ajkain, erre a látványra teljesen elöntötte a testemet a melegség, s az én ajkaimra is kósza vigyor szökött. Hogy lehet valaki ilyen helyes? Ez lehetetlenség, hogy valaki ilyen Adonisz legyen! De nem, hiszen itt fekszik mellettem. Ekkor egy egészen fura kérdés jutott eszembe. Hány éves is lehet ő? És rájöttem, hogy lényegtelen, most még az. ez csak egy eléggé aprócska tudnivaló az igazi kérdésem mellett. Teljesen elbambultam, és valószínűleg ő is érezte, hogy őt fürkészem ugyanis szikraként pattantak ki pillái, mitől rendesen megijedtem. Ugrottam egyet az ágyon, mire ő kinevetett.
- Na... ez nem volt ennyire vicces. - Ütöttem meg picit a vállát persze én is nevettem saját magamon.
- Tudod, te teljesen más vagy mint a többi lány. - Mosolygott Kevin rám.
- Ezt most hogy érted? - Fordultam teljes testemmel felé.
- Úgy, hogy tudom nagyon jól, hogy ha egy másik lánnyal feküdnék egy ágyban ő már rég rám mászott volna. - Elgondolkoztam... még szerencse, hogy én nem vetettem rá magamat egyből, na jó nem, engem most csak egy dolog érdekelhet, méghozzá, hogy ki ő?
- Látod ebben igazad, é más vagyok mint a többiek, nem azért vagyok vagy azért akarok egy fiúval lenni, hogy kielégítsen engem olyan téren. Ha egy fiúval akarok lenni vagy egy fiúval vagyok azt azért teszem mert azt a fiút szeretem, és nem csak arra kell nekem. - Lassan felültem az ágyban, és a hátamat a falnak támasztottam, lábaim magam előtt voltak magam elé húzva, kezeimet keresztbe fontam térdeim felett, majd megtámasztottam fejemet kezeimen. Szemem sarkából végignéztem ahogy Kevin is felül, és mellém csúszik, rátámaszkodik egyik karjára, majd kérdőn néz rám.
- Most mi van? - Mosolyodtam el édeskésen miközben felé fordítottam a fejemet, bevallom el is pirultam, s pár másodpercen belül elfordítottam a fejemet, nem bírtam állni azt a szép nézését.
- Semmi... - Mosolyodott el.
- Csak? - Húztam fel a szemöldökömet, ilyenkor mindig van valami... csak... vagy de...
- Olyan furcsa, hogy alig ismersz, és ilyeneket elmondasz nekem. Tényleg olyan különleges lány vagy ahogy gondoltam. - Mosolygott rám, amibe megint belepirultam. Hogy lehet így mosolyogni?
- Hát szerintem megbízhatok benned, és amúgy is miért ne mondanám el? - Nevettem zavaromban, s tulajdonképpen azt sem tudom mit hablatyolhattam össze vissza.
Zavartan nyújtottam ki lábaimat, majd ellöktem magam a faltól, s felálltam az ágyról, lassan elindultam ki az erkélyre. Gyönyörű látvány volt, ahogy egyre jön fel a telehold. Imádtam, kicsi korom óta rajongok az ilyen éjszakákért. Éreztem, hogy mellém lép Kevin, és hogy engem néz.
- Nem fázol? - Lépett mögém, és átölelt hátulról. Még ha nem is fáztam volna, akkor se mondhattam volna azt hogy nem, hiszen tudtam mire megy ki a játék. Hátra döntöttem a fejemet a mellkasának. Jóval kisebb voltam mint ő, de nem zavart. Elmosolyodtam, és melegség járta át a testemet, ahogy az erős karok átfonódtak a derekamon, lassan a kezeire csúsztattam a kezeimet, bevallom féltem, hogy mit fog reagálni erre, de csak erősebben húzott magához. Lágy szellő járta át a temetőt, mire az erkélyemről nyílik a kilátás, s a szellő felénk közelgett. Meglengette a kertünkben álló fűzfa hosszú lelógó ágait, majd belekapott a hajamba is. Mély levegőt vettem, majd éreztem hogy a fiú vállamra hajtja fejét.

Csak mi ketten. 2.0. :]

- Kita... jól vagy? Hallod mit csináljak? - Kezdett pánikba esni Kevin.
- Jól vagyok, csak ne menj el... kérlek. - Néztem a fiúra aki bólintott egyet. Nem hagyhatom, hogy elmenjen. Lassan felálltam, majd megfogtam a kezét és elkezdtem húzni az emelet felé, ahol a régi szobám volt. A folyosó végén, hát hol máshol, a lehető legmesszebb anya dolgozó szobájától, hogy még csak véletlenül se zavarjam semmivel se. Egyedül az én szobám ablakából, és erkélyéről lehetett látni a temetőt. Nagyon szerettem ezt a szobát. De hát költözni kellett, ez van, ha betöltöm a 18at akkor itt fogok lakni. :] Leültem az ágyamra, majd eldőltem rajta, Kevin eléggé félénken feküdt le mellém. Elmosolyodtam, majd ránéztem, engem nézett.
- Tudod, annyira furcsa minden, belegondoltál már abba, hogy ha nem ide költöztök akkor mi sose ismerjük meg egymást? - Kérdeztem, rázta a fejét.
- Nem, tudod, hiszek a sorsban, és tudom, hogy ha nekünk meg kell ismernünk egymást, akkor is megismerjük egymást, ha nem költözünk ide. Nem gondoltál még bele abba, hogy vannak akik irányítják az életünket?
- Nem, de hiszek abban, hogy ha elég erős vagyok akkor senki, és semmi nem veheti a kezébe az én életemet, és sorsomat, hogy ők irányítsanak engem mint egy marionett bábut. Nem gondoltál még arra, hogy ha elég erős vagy irányíthatod a saját életedet?
- Nem, de ez nem ilyen egyszerű, vannak kötelességeink, és olyan feladataink az életben amit muszáj elvégeznünk, még ha nem is akarjuk.
- Igazad van, de mi van, ha egyszerűen nem tudjuk végrehajtani őket? Ha nincsen hozzá elég energiánk? - Kérdeztem tőle, miközben a mellkasára hajtottam a fejemet.
- Nem tudom. - Mondta ki nemes egyszerűséggel.

Csak mi ketten.

Szóval fölvettem egy gyönyörű selyem ruhát. Hiszen anyám egy igen híres asszony. Újságíró, és riporter. És természetesen, én sem hozhatok rá szégyent, a beszédemmel, vagy az öltözékemmel, stílusommal, viselkedésemmel. Mindig is jónak kell lennem. Legalábbis kellene, de nem sokszor jön össze. Most kivételesen én is eldöntöttem, hogy rendesen fogok viselkedni, mert kiakarok könyörögni anyánál egy teljes hétvégét, amikor egyedül lehetek a régi házunkban. Igen az utcánk végén van egy ház, ami a miénk volt, de anya elakart költözni, így építettünk egy másik házat ugyanabba az utcába. Talán félt attól, hogy a temető mellett van a házunk. Én... én élveztem. De anya egyre furcsábban viselkedett, főleg mikor esténként hazaért a stúdióból, mindig úgy jött be a házba mintha szellemet látott volna. Egy idő után eléggé kíváncsivá is tett. Valamelyik reggel elmesélte, hogy mit álmodott. Egészen zavaros volt minden, és valami furcsa helyen járt. Azt mondta, hogy félt, és valami megtámadta, majd minden elhomályosult előtte, és felébredt. Napokig aludni sem mert. Nem mondta, de láttam rajta, a munkába menekült, és teljesen elhanyagolt engem. Alig pár hét telt el bejelentette, hogy költözünk, és arra fogta, hogy egyszerűen nem tetszik neki a ház, és ilyen helyen nem tud dolgozni, márpedig ő egy igencsak érdekes könyvet írt. Hisze nagy álma volt, hogy kiadják a könyvét. Tehát nem is húzom most az időt, belebújtam a magassarkúmba, és lassan lesétáltam a vendéglőbe. Mint sejtettem ott volt anya, és az a férfi aki kiakarja adni a könyvét. Már volt nálunk nem is egyszer, de most nem egyedül volt, volt vele egy olyan 20 év körüli barna hajú, igencsak kigyúrt fiú is. Teljesen megdöbbentem. Hiszen anya ki volt öltözve Tim aki kiszeretné adni a könyvet úgy szint öltönyben volt. Én is itt adom a dolgokat alá selyemben, ez a fiú meg farmer izompóló, deszkás cipő. Most, vagy megfordulok és átöltözöm, vagy égetem magam. Szóval igen, megfordultam és átöltöztem. Felvettem egy lila toppot, egy citromsárga farmert, és a lila tornacipőmet. Megcsináltam a hajamat majd lementem a vendéglőbe.
- Jó napot. - Köszöntem illedelmesen. Anya intett, hogy üljek le mellé. Több mint két órán át másról se volt szó, csak, hogy a főszereplő túlélje-e vagy ne a balesetet. Természetesen a könyvben. Miután vége lett a vacsorának is elmentek a vendégek, hát mondhatni a nap fénypontja volt. Picit frusztrált, hogy az a fiú folyton engem nézett, kitudja mik járhattak a fejében. Borzasztó volt. Hogy is hívták? Valami S... fú... Simon. Igen így hívták. Tehát nem lényeg már nincsen itt, anyánál kikönyörögtem, hogy had rendezzek bulit hétvégén a régi házban. Össze pakoltam pár cuccot, majd ráraktam a kedvenc számaimat egy CD-re, és elindultam egy hátizsákkal az oldalamon. Éppen, hogy kiléptem a házból, már rohanni is kezdtem, ám az egyik a kertünkben levő fa mögül hirtelen kinyúlt egy kar. Sikítani akartam, de a szám elé tette a kezét. A hátam mögött állt, nem láttam, hogy ki lehet az.
- Tss. - Hajolt a fülemhez. Bólintottam egyet, hogy értettem, és nem fogok sikítani ha elveszi a kezét a számtól. És így is lett, elvette a kezét, de nem engedte, hogy meg forduljak.
- Ki vagy? - Kérdeztem halkan. De nem mondott semmit se. A szorítása már korántsem volt olyan erős mint amikor elkapott. Lassan megfordultam, hogy vele szembe állhassak. Meglepődtem... Kevin volt az. - Mit keresel te itt? - Néztem a szemeibe.
- Hozzád indultam. - Dőlt neki tök nyugodtan a fának ami mögött rejtőzött.
- Igen? - mosolyodtam el. - és miért?
- Nem tudom, hogy menjünk el sétálni. - Vonta meg a vállát, és rám mosolygott.
- Felőlem, de én most nemigazán érek rá, a másik házunkban alszom, de ne mond senkinek se, ha anyu megtudja, hogy nem buli lesz, és, hogy egyedül leszek ott ki lesz akadva. - Mondtam. - amúgy a házig elkísérhetsz. - mosolyogtam rá.
- Hát jó. - Én indultam volna, de ő még mindig fogta a derekamat.
- Khm. - Néztem a kezére, mire hirtelen elengedett. Lassan elindultam, majd mikor odaértünk kinyitottam az ajtót. S egy hirtelen ötlettől vezérelve behívtam Kevint is. Mikor elindultam úgy terveztem egyedül leszek egész éjjel, de nembaj.
- De nem szólsz anyudnak? - Mosolyodtam el.
- Nem, azt se tudja, hogy eljöttem, nem fogja észrevenni hidd el. - Hát jó ahogy ő gondolja. Zártam kulcsra az ajtót.
- Miért zárod be?
- Félek, akárki bejöhet, nem a legbiztonságosabb környék azért. - Mondtam.
- És miért alszol egyedül ha félsz?
- Anya nem foglalkozik velem, csak a könyvével, jobb most itt, otthon úgyis csak zavarnám, itt pedig olyan hangosan hallgatom a zenét ahogy akarom, és azt csinálok amit akarok. - Lelkesedtem, majd ledobtam a csukámat a földre, és leültem az egyik kanapéra. Kevin mellém ült, elgondolkoztam, hogy most mit is kellene tennem. Végül hallgattam a szívemre a fejemet a vállára hajtottam, és becsuktam a szemeimet.
- Tudod olyan megnyugtató ha a közelemben vagy. Teljesen olyan mintha már kicsi korom óta ismernélek. - Vallottam be neki.
- Tudom, én is érzem. - Fogta meg a kezemet.
- De miért van ez? - Emeltem fel a fejemet, majd felé fordultam, lábaimat magam alá húztam, és csak néztem őt.
- Nem tudom elmondani. - Nézett oldalra. Ekkor egy ötletem támadt, hülyeségnek véltem, de nem hagyhattam annyiban max. majd jól kinevet.
- Segítesz nekem? - Csak bólintott egyet. - Segíts, hogy újra ott járhassak, segíts, hogy lássam azokat a gyönyörű helyeket, hogy elfelejtsem mik történtek velem, hogy ne fájjon többé, újra ott akarok lenni. - Hadartam neki könnyes szemekkel.
Felém fordult törökülésben ült velem szemben.
- Nem értelek. - Tudom, hogy tudja, hogy miről beszélek. Tudnia kell, érzem.
- Aludj itt, aludj velem. - Támadtam le, s már patakokban folytak könnyeim.
- Jó, csak nyugodj meg. - Ölelt át. - ne sírj, hallod. - Nyugtatott engem.
- Rendben. - Töröltem le könnyeimet. Nem tudom mi ütött belém, nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányzik az a varázslatos hely.
- Mit csináljak? - Kérdezte Kevin. Nem értem, mi van vele? Nem emlékszik, hiszen ő is ott volt, emlékeznie kell rá. Hiszen ez nem véletlen, ott volt ő is és a húga is . Lehetetlen, hogy ne ő legyen az. Vagy csak én képzelegek?

Ő volt az!...

Az ajtó eszméletlen lassúsággal nyílt ki, a fiú keze még a kilincsen volt, én megütközve álltam anyám előtt, nem tudtam, hogy most mit kezdjek magammal. Ott helyben essek össze? Vagy ugorjak a nyakába? Hm... elgondolkoztató, de persze egyik sem következett be, ha összeesek akkor sose tudom, meg, hogy emlékszik-e rám, vagy, hogy ő az-e egyáltalán? Lehet, hogy csak szörnyen hasonlítanak egymásra. Ha meg a nyakába ugrom, anyám hülyének néz, és, ha ő nem is Kevin akkor ő is hülyének néz. Én zavaromban tuti elmondok nekik mindent, és anya úgy dönt, hogy inkább bead egy elmegyógyintézetbe. Így csak elmosolyodtam, majd mielőtt köszönhettem volna, anya megszólalt.
- Szia... Kevin ugye? - mosolygott, és a kezét nyújtotta a fiúnak, el sem tudom hinni. Ő most komolyan Kevint mondott, vagy csak én képzelődtem? - gondoltam hozunk egy kis süteményt. - folytatta Elisabeth. Igen néha így hívom anyát, nagyon szeretem a nevét, nem tehetek róla.
- Köszönjük, jöjjenek beljebb. - állt el az ajtóból, még csak most figyeltem meg, hogy a stílusunk teljesen megegyezik. Elhatároztam, hogy nekem ő kell, tudom nem ismerem, de biztos nem lehet olyan borzasztó mint a többi korombeli, hiszen ő idősebb pár évvel, na jó maximum kettővel, de akkor is. - bejössz vagy kint maradsz? - nézett rám bugyután. Basszus már megint elméláztam, le kellene szoknom ezekről, így teljesen bolondnak néz mindenki. Fintorogtam egyet, majd átléptem a küszöbön, és követtem a fiút, anyám már bent ült a nappaliban, és beszélgetett egy nővel. Biztosan Kevin anyukája, ha jól észlelem anya és ez a nő már most jól kijönnek egymással, hiszen recepteket cserélgetnek. Nem tudtam, hogy mit csináljak, üljek le melléjük, és hallgassam az unalmas muffin recepteket, és az ezáltal kialakult vitákat, hogy akkor most ét-, vagy tejcsokoládéval finomabb az a csokoládés sütemény? Nem is tudom, engem fontosabb kérdések izgattak. Ekkor rohant le a lépcsőn egy 7 éves forma kislány. "Mina" futott át az agyamon. Ám meglátta rövid szőke haját, és meginogtam az állításomban. Talán tévedtem, emberi dolog. Emberi? Furcsa érzés fogott el ahogy az emberekre gondoltam. Valójában akkor én most mi is fagyok? Ember, vagy vámpír? Na jó, nekem ezt ki kell derítenem. Lassan felálltam, majd a kislányhoz sétálltam.
- Szia Kita vagyok. - guggoltam le elé, ugyanaz a széles mosoly fogadott mint amire emlékeztem, igen ő Mina.
- Szia. - Fogta meg a kezem. - gyere. - kezdett el húzni felfelé. Mikor felértünk az emeletre egy fehér fa ajtóhoz húzott, majd mikor odaértünk kinyitotta, és bementünk rajta. Az ő szobája lehetett, hiszen halvány rózsaszín volt... tulajdon képen minden rózsaszín volt a szobában, még a bútorok is.
- Ez a te szobád? - mosolyogtam, ő csak bólintott egyet, majd leült egy kis asztalhoz, és elkezdte fésülgetni a haját. Én lassan az ablakhoz sétáltam, kinéztem rajta, a kilátás a hátsóudvarra nyílt. Valójában reménykedtem, hogy egy ízléses kis tavacska lesz hátul, de nem. Csalódott voltam, így legalább emlékeztetett volna valami arra a varázsos helyre ahol jártam, ahonnan ők jöttek. A kis tó helyett egy hinta árválkodott magában egy fűzfa vastagabbik ágáról lelógva. Nem is tudtam, hogy ez a ház ennyire szép. Az utcánk végén van, és közvetlen utána a temető. Nem lehet kellemes érzés egy temető mellett élni. De végül is ők vámpírok, nem mindegy ez nekik? Ekkor erős késztetés fogott el az iránt, hogy kimenjek a temetőbe. - Mina, megmutassam a környéket? - fordultam felé, és ekkor esett le, hogy mindent elronthatok ezzel, mindent elrontottam, hiszen még csak az se biztos, hogy ő Mina. Ám ő csak elmosolyodott, és hevesen bólogatni kezdett.
- Szólhatok Kevinnek is? - Pattant fel, és már rohant is, hogy szóljon bátyjának. Pár perc múlva már a bátyja is a szobában volt, és arra vártak, hogy én elinduljak. Lementünk, majd mondtam anyának, hogy majd megyek, valamikor.
- Rendben vigyázz magadra, és ha lehet ne késs a vacsoráról, tudod, hogy vendégeink lesznek.
- Tudom anya ott leszek, csak megmutatok pár helyet nekik. - mosolyogtam, és már ki is mentünk a házból, egyenesen a temető felé vittem őket, valahogy éreztem, hogy tetszeni fog nekik a hely.
- Kita... hova viszel minket? - Kérdezte mina.
- Ne aggódj, csak megmutatom a temetőt, itt van nem messze tőletek. - Mosolyogtam.
- Kevin. - mosolyodott el Mina is. - majd mutassuk meg a nagyinak is. - futott előre, mert már lehetett látni a temető óriási vas kapuját.
- Ő mindig ilyen... ilyen hiperaktív? - néztem a fiúra, aki némán nézte húgát.
- Sajnos... - fordult felém. - igen. - sóhajtott egy nagyot. Ekkor értünk be a temetőbe, Mina már régen lehagyott minket, és már a temető végében ül egy kőpadon. Eléggé elhagyatott volt a temető, amióta Carl a gondnok meghalt, senki se teszi rendbe, így teljesen be van gazosodva. Lassan odasétáltunk Minához, és leültünk mellé. Csak néztük a sírokat, és gondolkoztunk. Én éppen azon, hogy vajon hogy kérdezzek rá, hogy ők vámpírok-e, vagy csak én képzelem ezt róluk. Mi van, ha ez csak egy véletlen egybeesés? Mi van ha én vagyok ennyire megkattanva? Nem. Az lehetetlen. Lassan felálltam, majd elindultam egy erdős rész felé, ők pedig némán követtek engem, valójában az első 15 percben észre se vettem, hogy követnek. Ám Kevin mellém sétállt.
- Most hová megyünk? - nézett a szemeimbe.
- Nem tudom. - mondtam az igazat.
- Akkor miért megyünk? - értetlenkedett.
- Van itt valami, tudom, hogy van. - mondtam, és egészen biztos voltam benne, hogy ahová megyek ott lesz valami furcsa, és érdekes. És valóban kiértem a fák közül, és egy kis patak csordogált ott, egy kisebb vízeséssel. - látod, mondtam, hogy lesz itt valami, csak nem tudtam pontosan, hogy mi. - mosolyogtam, majd levettem a cipőmet, és a patak mentére leültem majd a lábamat a vízbe lógattam.
- Gyertek ti is. - mosolyogtam, mire Mina egyből lehuppant mellém, ám a lába nem ért bele a vízbe. Kevinre néztem, aki fintorgott egyet, majd leült egy fa tövébe.
- Ne is törődj vele, nagyon bunkó mostanában. - hajolt közelebb hozzám Mina.

Olyan bő egy és fél óra múlva indultunk vissza, út közben viszont összefutottunk az osztályomból pár fiúval.
- Kita. - Futott oda hozzánk Mark. - szia. - adott nekem három puszit.
- Csőcsá. - mosolyogtam. - ő itt Mina, ő pedig a bátyja Kevin, most költöztek ide nem rég. - mosolyogtam. - te nem tudod, nem áll egy ezüst GTO a házunk előtt? - kérdeztem rá hírtelen.
- De, ha jól emlékszem ott volt. - gondolkozott el.
- Hát akkor sziasztok, most leszedik a fejem. - Futottam el.
Mikor hazaértem lebasztam a cipőmet az előszobában, majd berontottam a nappaliba, ami tök üres volt, gyorsan felslisszoltam a szobámba, és átöltöztem, mert ha így jelenek meg a vacsorán Elisabeth szó szerint megskalpol.


Folyt. köv. :]

Hát igen :] köszi, hogy olvastad valami véleményt írhatnál a megjegyzéshez :] :P köszike, na de most meek mert még kémia kiselőadást írok, mert, ha nem megbuktat a tancsim xD

Üldözöm az állmaimat. : Minden egy álommal kezdődött._.

Nézz hülyének. Nevess ki. De én mindent elmondok neked. Elárulom mit éltem át. Mit élek át. Mit akarok átélni.

Igen. Ez nem játék. Ez a valóság. A szörnyű, kegyetlen valóság, amiben élünk. Álmokba ringattam magam, és jó volt. Jó volt egy olyan helyen élni. hol senki s semmi nem tudott bántani engem. nem voltak szabályok, se felnőttek, kik parancsoltak volna nekem.

Higgy nekem most az egyszer: minden vagy, csak éppen hétköznapi nem!

Nem hiszek a mesék jó erejében. Nem egy hamupipőke sztori az életem. Nem is akarom, hogy az legyen. Az túl jólenne.

Mit éltem át?
16 évet. Hosszú volt, eseménytelen...addig a bizonyos napig.
Mit élek át?
Attól a bizonyos naptól kezdve mindent.Egy álommal indult. csak egy egyszerű álom volt. De az a hely. valami varázslatosan szép volt. Elfelejtettem mindent. minden bajomat. Tudtam...éreztem, hogy vissza fogok még menni oda... de nem. egyszerűen nem találtam azt a helyet. Egy éve, hogy nem jártam ott. Egy év... nem tűnik olyan hosszúnak, de az volt. Egy éven keresztül kerestem, és csak kerestem. Nem adtam fel, hogy megtaláljam azt a helyet ahol olyan nyugodt, és békés volt minden.
Mit akarok átélni?
Mindent, és semmit.

Csak egy álom volt. semmi más.
Azt álmodtam ott vagyok. Ott ahol semmi baj, semmi gond nincsen. Először féltem, nem tudtam hogy hol vagyok. Lassan elindultam... bementem egy erdőbe, rengeteg volt a fa. A köd is leszállt, furcsa susogó hangokat hallottam, úgy éreztem, mintha valami elsuhant volna mögöttem. Riadtan kaptam tekintem magam mögé, majd testemmel is arrafelé fordultam. Eléggé esetlennek nézhettem ki, össze-vissza kapkodtam tekintetem, majd elmúlt az a furcsa hang. Megnyugodtam. "Biztos csak egy állat volt." nyugtáztam magamba, s tovább mentem, az erdő már nem volt annyira sűrű, sőtt egyre kevesebb fa volt, és egyre kisebb volt a köd. Alig pár perc telt el mire kiértem egy tisztásra, volt ott egy tó, nem volt túl nagy, de kicsinek sem mondható. Hirtelen erős késztetést éreztem az iránt, hogy bele mennyek a tóba. Már majdnem ott voltam, mikor elrohant mögöttem egy gyerek. Megfordultam, s ott állt mögöttem, fekete hosszú haja derekáig ért, szemei ég kékek voltak, szája vörös volt, és mosolygott. A szemembe nézett, és mosolygott rám. Elmosolyodtam, s megfordultam, a lány mellém sétált és megszólalt.
- Bele szeretnél menni a vízbe? - kérdezte tőlem kedvesen.
- Igen. - ránéztem még mindig ott volt a mosoly a szája sarkában.
- Ne tedd. - hirtelen komolyság fogta el a kislányt. - ott egy más világ van.
"Más világ?" - gondolkoztam el. - Milyen az a világ? - guggoltam le mellé. Ő lassan közelebb hajolt felém, száját a fülemhez emelte, majd belesúgott valamit. Szemeim kikerekedtek, egyszerűen megütköztem a hallottaktól.
"Szóval vámpírok?" - mosolyodtam el, s felálltam fürkésztem még egy ideig a vizet, majd egy határozott mozdulattal beleugrottam. Még hallottam a kislány kétségbeesett sikolyát, s ahogy nekem ordibál, hogy ne tegyem ezt. De nem érdekelt, senki és semmi nem tarthatott vissza. Kíváncsi voltam, így hát nem fordultam vissza, valami furcsa erő húzott magával a tó közepére. A partra néztem, és a kislány eltűnt. Már csak a hangját hallottam.
Azt suttogta vigyázzak... nem értettem miért kellene vigyáznom. Ám ekkor folytatta... vigyázzak, hogy mit választok, nem mindegy hogy kikhez tartozom, a jókhoz vagy pedig hagyom, hogy a sötétség magával ragadjon. Ekkor éreztem, hogy felemelkedem. Lenéztem magamra, s a víz tetején álltam. Mikor feleszméltem, már korántsem voltam egyedül. Furcsa fekete ruhás emberek álltak minden felé. Ekkor mellém lépett valaki, a kislány volt. megfogta a kezem, majd lehúzott magához.
- Válassz. - Suttogta.
- De mit kell választanom? - zavarodtam össze, ekkor felemelte a kezét, s az emberek felé mutatott, kik ekkor kettéoszoltak. Még csak most vettem észre, hogy különböztek. Egyrészt bal oldalt sokkal többen voltak, és a fejükön vörös csuklya volt. A jobb oldalt pedig úgy 10-en lehettek, és nem volt csuklya rajtuk.
- Válassz... hová szeretnél tartozni? - tárta szét kicsiny karjait.
Nem tudtam mit kellene tennem, nem is ismertem közülük senkit se. Ám egy erős érzés sugallta, hogy a jobb oldaliakat válasszam. Lassan felemeltem a kezemet, és feléjük mutattam.
- De miért? - kérdeztem
- Ezt te akartad, nem tudtál ellen állni a tónak. Most már közéjük tartozol. Vámpír vagy.
"Vámpír vagyok." - széles vigyor kúszott arcomra, mikor hirtelen fehéren vakító fénycsóvák teremtek körülöttem, s pár percig nem kaptam levegőt. Fojtogatott valami, valami furcsa erős érzés, s mikor újra megtelt tüdőm az éltető oxigénnel, legszívesebben levegőt se vettem volna. Annyi illatot éreztem, hogy egyszerűen sok volt nekem. Lassan a levegőbe emelkedtem, s mindenki engem nézett.
- A lány titeket választott. - Nézett egy idős hölgyre, kinek haja egy nagyobb kontyba volt fogva feje tetejére, gondolom eléggé öreg lehetett már, hiszen haja ezüst színű volt. Ekkor lassan elindultam feléjük. Lebegtem, a testem átvette az uralmat az elmém fölött, s mikor feléjük értem, zuhanni kezdtem, s egyenest egy fiú karjaiban landoltam, eszméletlenül.
Mikor magamhoz tértem egy óriási szobában voltam, egy baldachinos ágyban feküdtem. Be voltam takarva, és ült mellettem valaki.
- Mi történt? - ültem fel hirtelen.
- Csak nyugodj meg, emlékszel mindenre? - nézett rám az idős hölgy.
- Persze, ilyet nem lehet elfelejteni. - mosolyodtam el. - de hol van az a kislány? - néztem körbe.
- Itt vagyok. - ugrott fel az ágyra, már megint mosolygott, mint egy kis tündér.
Ekkor kinyílt az ágy mellett elhelyezkedő hatalmas ajtó, és az a fiú lépett be rajta aki elkapott, éreztem, hogy erősen elpirulok.
- Jól választottál. - mosolygott továbbra is a lány, majd a nyakamba ugrott, mire én a lendülettől újra a párnák közé estem.
- Mina, hagyd már szegény lányt levegőhöz jutni. - szólt rá a nő, mire a kislány elengedett, és leszállt rólam. - Ne haragudj, az unokámat kissé elragadta a hév, ő itt Mina. - mutatott a lányra. - ő pedig Kevin. - mutatott a fiúra. - az unokáim. - ránéztem Kevinre, tőlem úgy egy két évvel idősebb lehetett. Nagyon helyes volt, félhosszú fekete haj, szintén ég kék szemek.
- Majd Kevin körbevezet. - mosolygott az asszony, én csak bambán bólogattam.
- Gyere. - mosolyodott el kevin, majd felsegített az ágyból.

És itt történt az amire nem számítottam. Felébredtem.
Értitek? Csak egy álom volt, minden csak egy álom. Csak vártam és vártam, hogy talán majd tovább álmodom ha elalszom, de nem. Semmi sem történt, csak butaságokat álmodtam. Már a tanórákon is aludtam, reméltem talán majd álmodok arról a helyről, de nem. Csak vámpíros filmeket néztem, csak olyan könyveket olvastam, de semmi se történt. Már mindent tudtam róluk, de kezdtem letenni mindenről, amit elterveztem.
Addig a bizonyos napig... anya már régóta mondta nekem, hogy új lakók költöztek az utcánk végére, és illene meglátogatnunk őket. Kedvem ugyan nem volt, de mivel kötelezővé tette anya, így mennem kellett. Elvárta tőlem, hogy vágjam magam puccba, de nem tettem. Felvettem egy fekete csőnadrágot, és egy rózsaszín pulóvert, és a tornacsukám húztam a lábamra. Anya nagyon mérges volt, de nem engedtem öltözékemből, én így akartam menni, tehát elindultunk. S mikor odaértünk, Ő nyitott ajtót.


Először is, köszönöm, hogy elolvastad. :] Remélem, hogy tetszett, és igen. Ezt én álmodtam, ám innentől kezdve minden fiktív, szóval csak jó olvasást kívánok :]