Csak mi ketten. 2.0. :]

- Kita... jól vagy? Hallod mit csináljak? - Kezdett pánikba esni Kevin.
- Jól vagyok, csak ne menj el... kérlek. - Néztem a fiúra aki bólintott egyet. Nem hagyhatom, hogy elmenjen. Lassan felálltam, majd megfogtam a kezét és elkezdtem húzni az emelet felé, ahol a régi szobám volt. A folyosó végén, hát hol máshol, a lehető legmesszebb anya dolgozó szobájától, hogy még csak véletlenül se zavarjam semmivel se. Egyedül az én szobám ablakából, és erkélyéről lehetett látni a temetőt. Nagyon szerettem ezt a szobát. De hát költözni kellett, ez van, ha betöltöm a 18at akkor itt fogok lakni. :] Leültem az ágyamra, majd eldőltem rajta, Kevin eléggé félénken feküdt le mellém. Elmosolyodtam, majd ránéztem, engem nézett.
- Tudod, annyira furcsa minden, belegondoltál már abba, hogy ha nem ide költöztök akkor mi sose ismerjük meg egymást? - Kérdeztem, rázta a fejét.
- Nem, tudod, hiszek a sorsban, és tudom, hogy ha nekünk meg kell ismernünk egymást, akkor is megismerjük egymást, ha nem költözünk ide. Nem gondoltál még bele abba, hogy vannak akik irányítják az életünket?
- Nem, de hiszek abban, hogy ha elég erős vagyok akkor senki, és semmi nem veheti a kezébe az én életemet, és sorsomat, hogy ők irányítsanak engem mint egy marionett bábut. Nem gondoltál még arra, hogy ha elég erős vagy irányíthatod a saját életedet?
- Nem, de ez nem ilyen egyszerű, vannak kötelességeink, és olyan feladataink az életben amit muszáj elvégeznünk, még ha nem is akarjuk.
- Igazad van, de mi van, ha egyszerűen nem tudjuk végrehajtani őket? Ha nincsen hozzá elég energiánk? - Kérdeztem tőle, miközben a mellkasára hajtottam a fejemet.
- Nem tudom. - Mondta ki nemes egyszerűséggel.