Csak mi ketten.

Szóval fölvettem egy gyönyörű selyem ruhát. Hiszen anyám egy igen híres asszony. Újságíró, és riporter. És természetesen, én sem hozhatok rá szégyent, a beszédemmel, vagy az öltözékemmel, stílusommal, viselkedésemmel. Mindig is jónak kell lennem. Legalábbis kellene, de nem sokszor jön össze. Most kivételesen én is eldöntöttem, hogy rendesen fogok viselkedni, mert kiakarok könyörögni anyánál egy teljes hétvégét, amikor egyedül lehetek a régi házunkban. Igen az utcánk végén van egy ház, ami a miénk volt, de anya elakart költözni, így építettünk egy másik házat ugyanabba az utcába. Talán félt attól, hogy a temető mellett van a házunk. Én... én élveztem. De anya egyre furcsábban viselkedett, főleg mikor esténként hazaért a stúdióból, mindig úgy jött be a házba mintha szellemet látott volna. Egy idő után eléggé kíváncsivá is tett. Valamelyik reggel elmesélte, hogy mit álmodott. Egészen zavaros volt minden, és valami furcsa helyen járt. Azt mondta, hogy félt, és valami megtámadta, majd minden elhomályosult előtte, és felébredt. Napokig aludni sem mert. Nem mondta, de láttam rajta, a munkába menekült, és teljesen elhanyagolt engem. Alig pár hét telt el bejelentette, hogy költözünk, és arra fogta, hogy egyszerűen nem tetszik neki a ház, és ilyen helyen nem tud dolgozni, márpedig ő egy igencsak érdekes könyvet írt. Hisze nagy álma volt, hogy kiadják a könyvét. Tehát nem is húzom most az időt, belebújtam a magassarkúmba, és lassan lesétáltam a vendéglőbe. Mint sejtettem ott volt anya, és az a férfi aki kiakarja adni a könyvét. Már volt nálunk nem is egyszer, de most nem egyedül volt, volt vele egy olyan 20 év körüli barna hajú, igencsak kigyúrt fiú is. Teljesen megdöbbentem. Hiszen anya ki volt öltözve Tim aki kiszeretné adni a könyvet úgy szint öltönyben volt. Én is itt adom a dolgokat alá selyemben, ez a fiú meg farmer izompóló, deszkás cipő. Most, vagy megfordulok és átöltözöm, vagy égetem magam. Szóval igen, megfordultam és átöltöztem. Felvettem egy lila toppot, egy citromsárga farmert, és a lila tornacipőmet. Megcsináltam a hajamat majd lementem a vendéglőbe.
- Jó napot. - Köszöntem illedelmesen. Anya intett, hogy üljek le mellé. Több mint két órán át másról se volt szó, csak, hogy a főszereplő túlélje-e vagy ne a balesetet. Természetesen a könyvben. Miután vége lett a vacsorának is elmentek a vendégek, hát mondhatni a nap fénypontja volt. Picit frusztrált, hogy az a fiú folyton engem nézett, kitudja mik járhattak a fejében. Borzasztó volt. Hogy is hívták? Valami S... fú... Simon. Igen így hívták. Tehát nem lényeg már nincsen itt, anyánál kikönyörögtem, hogy had rendezzek bulit hétvégén a régi házban. Össze pakoltam pár cuccot, majd ráraktam a kedvenc számaimat egy CD-re, és elindultam egy hátizsákkal az oldalamon. Éppen, hogy kiléptem a házból, már rohanni is kezdtem, ám az egyik a kertünkben levő fa mögül hirtelen kinyúlt egy kar. Sikítani akartam, de a szám elé tette a kezét. A hátam mögött állt, nem láttam, hogy ki lehet az.
- Tss. - Hajolt a fülemhez. Bólintottam egyet, hogy értettem, és nem fogok sikítani ha elveszi a kezét a számtól. És így is lett, elvette a kezét, de nem engedte, hogy meg forduljak.
- Ki vagy? - Kérdeztem halkan. De nem mondott semmit se. A szorítása már korántsem volt olyan erős mint amikor elkapott. Lassan megfordultam, hogy vele szembe állhassak. Meglepődtem... Kevin volt az. - Mit keresel te itt? - Néztem a szemeibe.
- Hozzád indultam. - Dőlt neki tök nyugodtan a fának ami mögött rejtőzött.
- Igen? - mosolyodtam el. - és miért?
- Nem tudom, hogy menjünk el sétálni. - Vonta meg a vállát, és rám mosolygott.
- Felőlem, de én most nemigazán érek rá, a másik házunkban alszom, de ne mond senkinek se, ha anyu megtudja, hogy nem buli lesz, és, hogy egyedül leszek ott ki lesz akadva. - Mondtam. - amúgy a házig elkísérhetsz. - mosolyogtam rá.
- Hát jó. - Én indultam volna, de ő még mindig fogta a derekamat.
- Khm. - Néztem a kezére, mire hirtelen elengedett. Lassan elindultam, majd mikor odaértünk kinyitottam az ajtót. S egy hirtelen ötlettől vezérelve behívtam Kevint is. Mikor elindultam úgy terveztem egyedül leszek egész éjjel, de nembaj.
- De nem szólsz anyudnak? - Mosolyodtam el.
- Nem, azt se tudja, hogy eljöttem, nem fogja észrevenni hidd el. - Hát jó ahogy ő gondolja. Zártam kulcsra az ajtót.
- Miért zárod be?
- Félek, akárki bejöhet, nem a legbiztonságosabb környék azért. - Mondtam.
- És miért alszol egyedül ha félsz?
- Anya nem foglalkozik velem, csak a könyvével, jobb most itt, otthon úgyis csak zavarnám, itt pedig olyan hangosan hallgatom a zenét ahogy akarom, és azt csinálok amit akarok. - Lelkesedtem, majd ledobtam a csukámat a földre, és leültem az egyik kanapéra. Kevin mellém ült, elgondolkoztam, hogy most mit is kellene tennem. Végül hallgattam a szívemre a fejemet a vállára hajtottam, és becsuktam a szemeimet.
- Tudod olyan megnyugtató ha a közelemben vagy. Teljesen olyan mintha már kicsi korom óta ismernélek. - Vallottam be neki.
- Tudom, én is érzem. - Fogta meg a kezemet.
- De miért van ez? - Emeltem fel a fejemet, majd felé fordultam, lábaimat magam alá húztam, és csak néztem őt.
- Nem tudom elmondani. - Nézett oldalra. Ekkor egy ötletem támadt, hülyeségnek véltem, de nem hagyhattam annyiban max. majd jól kinevet.
- Segítesz nekem? - Csak bólintott egyet. - Segíts, hogy újra ott járhassak, segíts, hogy lássam azokat a gyönyörű helyeket, hogy elfelejtsem mik történtek velem, hogy ne fájjon többé, újra ott akarok lenni. - Hadartam neki könnyes szemekkel.
Felém fordult törökülésben ült velem szemben.
- Nem értelek. - Tudom, hogy tudja, hogy miről beszélek. Tudnia kell, érzem.
- Aludj itt, aludj velem. - Támadtam le, s már patakokban folytak könnyeim.
- Jó, csak nyugodj meg. - Ölelt át. - ne sírj, hallod. - Nyugtatott engem.
- Rendben. - Töröltem le könnyeimet. Nem tudom mi ütött belém, nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányzik az a varázslatos hely.
- Mit csináljak? - Kérdezte Kevin. Nem értem, mi van vele? Nem emlékszik, hiszen ő is ott volt, emlékeznie kell rá. Hiszen ez nem véletlen, ott volt ő is és a húga is . Lehetetlen, hogy ne ő legyen az. Vagy csak én képzelegek?