de miért fáj ennyire?.

Csak álltam ott, és gyönyörködtem a holdban miközben Ő mögöttem volt, s védelmezően karolt át, s húzott magához. Egész életemben erre vártam, hogy valaki engem védjen, s ne ellenem forduljon. Vágytam mindig is egy olyan emberre aki mellett biztonságban érezhetem magamat. Nem tudom, hogy miért volt ez, talán mert mikor kicsi voltam apu elment, és egyedül hagyott. Anyu mindig is őt védte, akár hányszor nem jött haza időben, ő mondta, hogy apa csak dolgozik, és hogy értünk teszi, de én tudtam... tudtam, hogy ő a kocsmában van, és iszik. Hallottam mikor éjfél tájt részegen ért haza, és ordibált anyával. Soha nem felejtem el, mikor egyszer nem jött haza. Féltem, és megijedtem mikor nem keltem fel éjszaka arra, ahogy ordibál, megijedtem, hogy vajon mi történhetett vele. Soha többet nem láttam. Elment, és egyedül hagyott minket. Nem érdekelte többé, hogy mi van velünk. S egyszer kutatni kezdtem utána, kiderült, hogy Kaliforniában élt, de már meghalt, elküldték a hátra maradt dolgait. Csak egy kis doboz volt, miben pár ócska papír volt. És én? Rólam semmi sem volt abban a nyamvadt dobozban, még csak egy kép sem, egy levél sem amit nekem írt volna. Nem is hiányoztam neki. Miért nem? Ennyire nem érdekeltem őt?

A fájdalom csak ideiglenes. Eltarthat egy percig, egy óráig, egy napig vagy egy évig, de végül elmúlik, és valami más lép a helyébe. De ha az ember feladja, akkor örökké fog tartani.

Nekem még mindig fáj, s érzem csak egy valaki tudja begyógyítani szívem sebeit.
Éreztem ahogy egy könnycsepp folyt végig az arcomon, majd az államnál elszakadt selymes bőrömtől, s lecsöppent magányosan a mélybe.



Hirtelen egy esőcseppet éreztem karomra pattanni. Felnéztem az égre, de nem esett, éreztem, ahogy Kita teste egyre jobban remegni kezd. S ekkor ütött fejen a felismerés, nem az eső esett, hanem az előttem álló szépség hullajtotta könnyeit. Bevallom féltem, féltem megkérdezni, hogy miért sír. Annyi titkot rejt még számomra ez a lány. Lessen kezdtem el húzni befelé, majd magam felé fordítottam, ránéztem porcelán fehér arcocskájára, melyről patakokban folytak könnyei. Magamhoz öleltem, s ettől csak még keservesebb sírásba kezdett. Fogalmam nem volt mi történhetett vele, lassan felemeltem majd bevittem a szobába, s az ágyra fektettem. Ő pedig csak sírt, és sírt. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem ezért csak mellé feküdtem, s magamhoz öleltem. Zavarban voltam nem tagadom, félve egy puszit nyomtam a homlokára, majd hagytam, hogy felüljön.

Lassan ültem fel, s félve néztem a fiú szemeibe. Most vajon mit gondolhat rólam? Egy idióta aki csak úgy a semmitől elbőgi magát. Lehajtottam a fejem, s megtöröltem arcomat, lassan, s bizonytalanul álltam fel az ágyról, s az egyik szekrény felé fordultam, kivettem belőle egy fekete pólót, majd magamra vettem. Kezdtem egyre jobban fázni. Lassan törölgettem szemeimet, majd leültem újra Kevin mellé aki nyomon követte eddigi tetteimet.
- Tudod... nem vagyok mindig ilyen... csak most. Most eszembe jutott az apukám. - Néztem Kevinre, láttam rajta, hogy megakarja kérdezni, hogy mi történt vele. - Tudod, még nagyon kicsi voltam mikor itt hagyott minket. Szörnyen sokat ivott, és sokat veszekedett anyukámmal, szinte mindig elkésett a fel lépéseimről. És azt hitte, hogy ha elvisz korcsolyázni, vagy fagylaltozni, akkor, majd minden rendben lesz, és igen, annyira szerettem, hogy mindig meg bocsájtottam neki. Aztán egyre többet késett a munkából, persze én mindig vártam rá, és mindig hallottam mikor megérkezett, és ordibált anyukámmal. Néha meg is ütötte, akkor anyukám mindig arra fogta, hogy szörnyen ügyetlen, és elesett. Persze nem hittem neki, egy éjszaka apa nem jött haza. Féltem, féltem hogy baja esett. De nem egyszerűen csak gyáva volt hazajönni, és a szemünkbe nézni, örökké itt hagyott minket, majd olyan 14 éves koromban kutatni kezdtem utána, s megtudtam, hogy hol lakott. Elmondták, hogy már meghalt, alkoholmérgezésben. A megmaradt dolgait elküldték nekem, persze én naiv kislányként azt hittem, hogy biztosan egy csomó levelet írt nekem, csak nem merte elküldeni őket, úgy mint ahogy a filmekben szokás. De nem, pár lényegtelen papír volt a dobozkában. Rólam semmi, se egy levél, vagy egy fotó. Teljesen elfeledkezett rólam. Nem hiányoztam neki.

Mire végigmondta már újra sírt. Meglepődtem, hogy lehet egy ennyire kedves teremtést így magára hagyni? Lassan közelebb ültem hozzá, majd magamhoz húztam, hogy megöleljem.
- Tss... az apukád biztosan büszke rád most. - Suttogtam neki a fülébe.
- Ezt csak akkor tudom meg, hogy ha meghalok, és én is oda kerülök ahová ő, de nem mert mindnyájan kárhozottak vagyunk. A poklunk a föld, s átkunk a szörnyű, borzalmas, elviselhetetlen élet. - Igaza van.
- Ne mondj ilyeneket, nincs igazad. - Tagadnom kellett, nem akartam, de ez volt a helyes.
- Dehogynem gondolkozz csak el ezen. Tudom, hogy te más vagy mint én, de csak gondolkozz el ezen. - Vágta a fejemhez, legszívesebben most elmondanák neki mindent, de nem lehet, még nem.
- Ahogy gondolod...