Csak mi ketten. 2.0. :]

- Kita... jól vagy? Hallod mit csináljak? - Kezdett pánikba esni Kevin.
- Jól vagyok, csak ne menj el... kérlek. - Néztem a fiúra aki bólintott egyet. Nem hagyhatom, hogy elmenjen. Lassan felálltam, majd megfogtam a kezét és elkezdtem húzni az emelet felé, ahol a régi szobám volt. A folyosó végén, hát hol máshol, a lehető legmesszebb anya dolgozó szobájától, hogy még csak véletlenül se zavarjam semmivel se. Egyedül az én szobám ablakából, és erkélyéről lehetett látni a temetőt. Nagyon szerettem ezt a szobát. De hát költözni kellett, ez van, ha betöltöm a 18at akkor itt fogok lakni. :] Leültem az ágyamra, majd eldőltem rajta, Kevin eléggé félénken feküdt le mellém. Elmosolyodtam, majd ránéztem, engem nézett.
- Tudod, annyira furcsa minden, belegondoltál már abba, hogy ha nem ide költöztök akkor mi sose ismerjük meg egymást? - Kérdeztem, rázta a fejét.
- Nem, tudod, hiszek a sorsban, és tudom, hogy ha nekünk meg kell ismernünk egymást, akkor is megismerjük egymást, ha nem költözünk ide. Nem gondoltál még bele abba, hogy vannak akik irányítják az életünket?
- Nem, de hiszek abban, hogy ha elég erős vagyok akkor senki, és semmi nem veheti a kezébe az én életemet, és sorsomat, hogy ők irányítsanak engem mint egy marionett bábut. Nem gondoltál még arra, hogy ha elég erős vagy irányíthatod a saját életedet?
- Nem, de ez nem ilyen egyszerű, vannak kötelességeink, és olyan feladataink az életben amit muszáj elvégeznünk, még ha nem is akarjuk.
- Igazad van, de mi van, ha egyszerűen nem tudjuk végrehajtani őket? Ha nincsen hozzá elég energiánk? - Kérdeztem tőle, miközben a mellkasára hajtottam a fejemet.
- Nem tudom. - Mondta ki nemes egyszerűséggel.

Csak mi ketten.

Szóval fölvettem egy gyönyörű selyem ruhát. Hiszen anyám egy igen híres asszony. Újságíró, és riporter. És természetesen, én sem hozhatok rá szégyent, a beszédemmel, vagy az öltözékemmel, stílusommal, viselkedésemmel. Mindig is jónak kell lennem. Legalábbis kellene, de nem sokszor jön össze. Most kivételesen én is eldöntöttem, hogy rendesen fogok viselkedni, mert kiakarok könyörögni anyánál egy teljes hétvégét, amikor egyedül lehetek a régi házunkban. Igen az utcánk végén van egy ház, ami a miénk volt, de anya elakart költözni, így építettünk egy másik házat ugyanabba az utcába. Talán félt attól, hogy a temető mellett van a házunk. Én... én élveztem. De anya egyre furcsábban viselkedett, főleg mikor esténként hazaért a stúdióból, mindig úgy jött be a házba mintha szellemet látott volna. Egy idő után eléggé kíváncsivá is tett. Valamelyik reggel elmesélte, hogy mit álmodott. Egészen zavaros volt minden, és valami furcsa helyen járt. Azt mondta, hogy félt, és valami megtámadta, majd minden elhomályosult előtte, és felébredt. Napokig aludni sem mert. Nem mondta, de láttam rajta, a munkába menekült, és teljesen elhanyagolt engem. Alig pár hét telt el bejelentette, hogy költözünk, és arra fogta, hogy egyszerűen nem tetszik neki a ház, és ilyen helyen nem tud dolgozni, márpedig ő egy igencsak érdekes könyvet írt. Hisze nagy álma volt, hogy kiadják a könyvét. Tehát nem is húzom most az időt, belebújtam a magassarkúmba, és lassan lesétáltam a vendéglőbe. Mint sejtettem ott volt anya, és az a férfi aki kiakarja adni a könyvét. Már volt nálunk nem is egyszer, de most nem egyedül volt, volt vele egy olyan 20 év körüli barna hajú, igencsak kigyúrt fiú is. Teljesen megdöbbentem. Hiszen anya ki volt öltözve Tim aki kiszeretné adni a könyvet úgy szint öltönyben volt. Én is itt adom a dolgokat alá selyemben, ez a fiú meg farmer izompóló, deszkás cipő. Most, vagy megfordulok és átöltözöm, vagy égetem magam. Szóval igen, megfordultam és átöltöztem. Felvettem egy lila toppot, egy citromsárga farmert, és a lila tornacipőmet. Megcsináltam a hajamat majd lementem a vendéglőbe.
- Jó napot. - Köszöntem illedelmesen. Anya intett, hogy üljek le mellé. Több mint két órán át másról se volt szó, csak, hogy a főszereplő túlélje-e vagy ne a balesetet. Természetesen a könyvben. Miután vége lett a vacsorának is elmentek a vendégek, hát mondhatni a nap fénypontja volt. Picit frusztrált, hogy az a fiú folyton engem nézett, kitudja mik járhattak a fejében. Borzasztó volt. Hogy is hívták? Valami S... fú... Simon. Igen így hívták. Tehát nem lényeg már nincsen itt, anyánál kikönyörögtem, hogy had rendezzek bulit hétvégén a régi házban. Össze pakoltam pár cuccot, majd ráraktam a kedvenc számaimat egy CD-re, és elindultam egy hátizsákkal az oldalamon. Éppen, hogy kiléptem a házból, már rohanni is kezdtem, ám az egyik a kertünkben levő fa mögül hirtelen kinyúlt egy kar. Sikítani akartam, de a szám elé tette a kezét. A hátam mögött állt, nem láttam, hogy ki lehet az.
- Tss. - Hajolt a fülemhez. Bólintottam egyet, hogy értettem, és nem fogok sikítani ha elveszi a kezét a számtól. És így is lett, elvette a kezét, de nem engedte, hogy meg forduljak.
- Ki vagy? - Kérdeztem halkan. De nem mondott semmit se. A szorítása már korántsem volt olyan erős mint amikor elkapott. Lassan megfordultam, hogy vele szembe állhassak. Meglepődtem... Kevin volt az. - Mit keresel te itt? - Néztem a szemeibe.
- Hozzád indultam. - Dőlt neki tök nyugodtan a fának ami mögött rejtőzött.
- Igen? - mosolyodtam el. - és miért?
- Nem tudom, hogy menjünk el sétálni. - Vonta meg a vállát, és rám mosolygott.
- Felőlem, de én most nemigazán érek rá, a másik házunkban alszom, de ne mond senkinek se, ha anyu megtudja, hogy nem buli lesz, és, hogy egyedül leszek ott ki lesz akadva. - Mondtam. - amúgy a házig elkísérhetsz. - mosolyogtam rá.
- Hát jó. - Én indultam volna, de ő még mindig fogta a derekamat.
- Khm. - Néztem a kezére, mire hirtelen elengedett. Lassan elindultam, majd mikor odaértünk kinyitottam az ajtót. S egy hirtelen ötlettől vezérelve behívtam Kevint is. Mikor elindultam úgy terveztem egyedül leszek egész éjjel, de nembaj.
- De nem szólsz anyudnak? - Mosolyodtam el.
- Nem, azt se tudja, hogy eljöttem, nem fogja észrevenni hidd el. - Hát jó ahogy ő gondolja. Zártam kulcsra az ajtót.
- Miért zárod be?
- Félek, akárki bejöhet, nem a legbiztonságosabb környék azért. - Mondtam.
- És miért alszol egyedül ha félsz?
- Anya nem foglalkozik velem, csak a könyvével, jobb most itt, otthon úgyis csak zavarnám, itt pedig olyan hangosan hallgatom a zenét ahogy akarom, és azt csinálok amit akarok. - Lelkesedtem, majd ledobtam a csukámat a földre, és leültem az egyik kanapéra. Kevin mellém ült, elgondolkoztam, hogy most mit is kellene tennem. Végül hallgattam a szívemre a fejemet a vállára hajtottam, és becsuktam a szemeimet.
- Tudod olyan megnyugtató ha a közelemben vagy. Teljesen olyan mintha már kicsi korom óta ismernélek. - Vallottam be neki.
- Tudom, én is érzem. - Fogta meg a kezemet.
- De miért van ez? - Emeltem fel a fejemet, majd felé fordultam, lábaimat magam alá húztam, és csak néztem őt.
- Nem tudom elmondani. - Nézett oldalra. Ekkor egy ötletem támadt, hülyeségnek véltem, de nem hagyhattam annyiban max. majd jól kinevet.
- Segítesz nekem? - Csak bólintott egyet. - Segíts, hogy újra ott járhassak, segíts, hogy lássam azokat a gyönyörű helyeket, hogy elfelejtsem mik történtek velem, hogy ne fájjon többé, újra ott akarok lenni. - Hadartam neki könnyes szemekkel.
Felém fordult törökülésben ült velem szemben.
- Nem értelek. - Tudom, hogy tudja, hogy miről beszélek. Tudnia kell, érzem.
- Aludj itt, aludj velem. - Támadtam le, s már patakokban folytak könnyeim.
- Jó, csak nyugodj meg. - Ölelt át. - ne sírj, hallod. - Nyugtatott engem.
- Rendben. - Töröltem le könnyeimet. Nem tudom mi ütött belém, nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányzik az a varázslatos hely.
- Mit csináljak? - Kérdezte Kevin. Nem értem, mi van vele? Nem emlékszik, hiszen ő is ott volt, emlékeznie kell rá. Hiszen ez nem véletlen, ott volt ő is és a húga is . Lehetetlen, hogy ne ő legyen az. Vagy csak én képzelegek?

Ő volt az!...

Az ajtó eszméletlen lassúsággal nyílt ki, a fiú keze még a kilincsen volt, én megütközve álltam anyám előtt, nem tudtam, hogy most mit kezdjek magammal. Ott helyben essek össze? Vagy ugorjak a nyakába? Hm... elgondolkoztató, de persze egyik sem következett be, ha összeesek akkor sose tudom, meg, hogy emlékszik-e rám, vagy, hogy ő az-e egyáltalán? Lehet, hogy csak szörnyen hasonlítanak egymásra. Ha meg a nyakába ugrom, anyám hülyének néz, és, ha ő nem is Kevin akkor ő is hülyének néz. Én zavaromban tuti elmondok nekik mindent, és anya úgy dönt, hogy inkább bead egy elmegyógyintézetbe. Így csak elmosolyodtam, majd mielőtt köszönhettem volna, anya megszólalt.
- Szia... Kevin ugye? - mosolygott, és a kezét nyújtotta a fiúnak, el sem tudom hinni. Ő most komolyan Kevint mondott, vagy csak én képzelődtem? - gondoltam hozunk egy kis süteményt. - folytatta Elisabeth. Igen néha így hívom anyát, nagyon szeretem a nevét, nem tehetek róla.
- Köszönjük, jöjjenek beljebb. - állt el az ajtóból, még csak most figyeltem meg, hogy a stílusunk teljesen megegyezik. Elhatároztam, hogy nekem ő kell, tudom nem ismerem, de biztos nem lehet olyan borzasztó mint a többi korombeli, hiszen ő idősebb pár évvel, na jó maximum kettővel, de akkor is. - bejössz vagy kint maradsz? - nézett rám bugyután. Basszus már megint elméláztam, le kellene szoknom ezekről, így teljesen bolondnak néz mindenki. Fintorogtam egyet, majd átléptem a küszöbön, és követtem a fiút, anyám már bent ült a nappaliban, és beszélgetett egy nővel. Biztosan Kevin anyukája, ha jól észlelem anya és ez a nő már most jól kijönnek egymással, hiszen recepteket cserélgetnek. Nem tudtam, hogy mit csináljak, üljek le melléjük, és hallgassam az unalmas muffin recepteket, és az ezáltal kialakult vitákat, hogy akkor most ét-, vagy tejcsokoládéval finomabb az a csokoládés sütemény? Nem is tudom, engem fontosabb kérdések izgattak. Ekkor rohant le a lépcsőn egy 7 éves forma kislány. "Mina" futott át az agyamon. Ám meglátta rövid szőke haját, és meginogtam az állításomban. Talán tévedtem, emberi dolog. Emberi? Furcsa érzés fogott el ahogy az emberekre gondoltam. Valójában akkor én most mi is fagyok? Ember, vagy vámpír? Na jó, nekem ezt ki kell derítenem. Lassan felálltam, majd a kislányhoz sétálltam.
- Szia Kita vagyok. - guggoltam le elé, ugyanaz a széles mosoly fogadott mint amire emlékeztem, igen ő Mina.
- Szia. - Fogta meg a kezem. - gyere. - kezdett el húzni felfelé. Mikor felértünk az emeletre egy fehér fa ajtóhoz húzott, majd mikor odaértünk kinyitotta, és bementünk rajta. Az ő szobája lehetett, hiszen halvány rózsaszín volt... tulajdon képen minden rózsaszín volt a szobában, még a bútorok is.
- Ez a te szobád? - mosolyogtam, ő csak bólintott egyet, majd leült egy kis asztalhoz, és elkezdte fésülgetni a haját. Én lassan az ablakhoz sétáltam, kinéztem rajta, a kilátás a hátsóudvarra nyílt. Valójában reménykedtem, hogy egy ízléses kis tavacska lesz hátul, de nem. Csalódott voltam, így legalább emlékeztetett volna valami arra a varázsos helyre ahol jártam, ahonnan ők jöttek. A kis tó helyett egy hinta árválkodott magában egy fűzfa vastagabbik ágáról lelógva. Nem is tudtam, hogy ez a ház ennyire szép. Az utcánk végén van, és közvetlen utána a temető. Nem lehet kellemes érzés egy temető mellett élni. De végül is ők vámpírok, nem mindegy ez nekik? Ekkor erős késztetés fogott el az iránt, hogy kimenjek a temetőbe. - Mina, megmutassam a környéket? - fordultam felé, és ekkor esett le, hogy mindent elronthatok ezzel, mindent elrontottam, hiszen még csak az se biztos, hogy ő Mina. Ám ő csak elmosolyodott, és hevesen bólogatni kezdett.
- Szólhatok Kevinnek is? - Pattant fel, és már rohant is, hogy szóljon bátyjának. Pár perc múlva már a bátyja is a szobában volt, és arra vártak, hogy én elinduljak. Lementünk, majd mondtam anyának, hogy majd megyek, valamikor.
- Rendben vigyázz magadra, és ha lehet ne késs a vacsoráról, tudod, hogy vendégeink lesznek.
- Tudom anya ott leszek, csak megmutatok pár helyet nekik. - mosolyogtam, és már ki is mentünk a házból, egyenesen a temető felé vittem őket, valahogy éreztem, hogy tetszeni fog nekik a hely.
- Kita... hova viszel minket? - Kérdezte mina.
- Ne aggódj, csak megmutatom a temetőt, itt van nem messze tőletek. - Mosolyogtam.
- Kevin. - mosolyodott el Mina is. - majd mutassuk meg a nagyinak is. - futott előre, mert már lehetett látni a temető óriási vas kapuját.
- Ő mindig ilyen... ilyen hiperaktív? - néztem a fiúra, aki némán nézte húgát.
- Sajnos... - fordult felém. - igen. - sóhajtott egy nagyot. Ekkor értünk be a temetőbe, Mina már régen lehagyott minket, és már a temető végében ül egy kőpadon. Eléggé elhagyatott volt a temető, amióta Carl a gondnok meghalt, senki se teszi rendbe, így teljesen be van gazosodva. Lassan odasétáltunk Minához, és leültünk mellé. Csak néztük a sírokat, és gondolkoztunk. Én éppen azon, hogy vajon hogy kérdezzek rá, hogy ők vámpírok-e, vagy csak én képzelem ezt róluk. Mi van, ha ez csak egy véletlen egybeesés? Mi van ha én vagyok ennyire megkattanva? Nem. Az lehetetlen. Lassan felálltam, majd elindultam egy erdős rész felé, ők pedig némán követtek engem, valójában az első 15 percben észre se vettem, hogy követnek. Ám Kevin mellém sétállt.
- Most hová megyünk? - nézett a szemeimbe.
- Nem tudom. - mondtam az igazat.
- Akkor miért megyünk? - értetlenkedett.
- Van itt valami, tudom, hogy van. - mondtam, és egészen biztos voltam benne, hogy ahová megyek ott lesz valami furcsa, és érdekes. És valóban kiértem a fák közül, és egy kis patak csordogált ott, egy kisebb vízeséssel. - látod, mondtam, hogy lesz itt valami, csak nem tudtam pontosan, hogy mi. - mosolyogtam, majd levettem a cipőmet, és a patak mentére leültem majd a lábamat a vízbe lógattam.
- Gyertek ti is. - mosolyogtam, mire Mina egyből lehuppant mellém, ám a lába nem ért bele a vízbe. Kevinre néztem, aki fintorgott egyet, majd leült egy fa tövébe.
- Ne is törődj vele, nagyon bunkó mostanában. - hajolt közelebb hozzám Mina.

Olyan bő egy és fél óra múlva indultunk vissza, út közben viszont összefutottunk az osztályomból pár fiúval.
- Kita. - Futott oda hozzánk Mark. - szia. - adott nekem három puszit.
- Csőcsá. - mosolyogtam. - ő itt Mina, ő pedig a bátyja Kevin, most költöztek ide nem rég. - mosolyogtam. - te nem tudod, nem áll egy ezüst GTO a házunk előtt? - kérdeztem rá hírtelen.
- De, ha jól emlékszem ott volt. - gondolkozott el.
- Hát akkor sziasztok, most leszedik a fejem. - Futottam el.
Mikor hazaértem lebasztam a cipőmet az előszobában, majd berontottam a nappaliba, ami tök üres volt, gyorsan felslisszoltam a szobámba, és átöltöztem, mert ha így jelenek meg a vacsorán Elisabeth szó szerint megskalpol.


Folyt. köv. :]

Hát igen :] köszi, hogy olvastad valami véleményt írhatnál a megjegyzéshez :] :P köszike, na de most meek mert még kémia kiselőadást írok, mert, ha nem megbuktat a tancsim xD

Üldözöm az állmaimat. : Minden egy álommal kezdődött._.

Nézz hülyének. Nevess ki. De én mindent elmondok neked. Elárulom mit éltem át. Mit élek át. Mit akarok átélni.

Igen. Ez nem játék. Ez a valóság. A szörnyű, kegyetlen valóság, amiben élünk. Álmokba ringattam magam, és jó volt. Jó volt egy olyan helyen élni. hol senki s semmi nem tudott bántani engem. nem voltak szabályok, se felnőttek, kik parancsoltak volna nekem.

Higgy nekem most az egyszer: minden vagy, csak éppen hétköznapi nem!

Nem hiszek a mesék jó erejében. Nem egy hamupipőke sztori az életem. Nem is akarom, hogy az legyen. Az túl jólenne.

Mit éltem át?
16 évet. Hosszú volt, eseménytelen...addig a bizonyos napig.
Mit élek át?
Attól a bizonyos naptól kezdve mindent.Egy álommal indult. csak egy egyszerű álom volt. De az a hely. valami varázslatosan szép volt. Elfelejtettem mindent. minden bajomat. Tudtam...éreztem, hogy vissza fogok még menni oda... de nem. egyszerűen nem találtam azt a helyet. Egy éve, hogy nem jártam ott. Egy év... nem tűnik olyan hosszúnak, de az volt. Egy éven keresztül kerestem, és csak kerestem. Nem adtam fel, hogy megtaláljam azt a helyet ahol olyan nyugodt, és békés volt minden.
Mit akarok átélni?
Mindent, és semmit.

Csak egy álom volt. semmi más.
Azt álmodtam ott vagyok. Ott ahol semmi baj, semmi gond nincsen. Először féltem, nem tudtam hogy hol vagyok. Lassan elindultam... bementem egy erdőbe, rengeteg volt a fa. A köd is leszállt, furcsa susogó hangokat hallottam, úgy éreztem, mintha valami elsuhant volna mögöttem. Riadtan kaptam tekintem magam mögé, majd testemmel is arrafelé fordultam. Eléggé esetlennek nézhettem ki, össze-vissza kapkodtam tekintetem, majd elmúlt az a furcsa hang. Megnyugodtam. "Biztos csak egy állat volt." nyugtáztam magamba, s tovább mentem, az erdő már nem volt annyira sűrű, sőtt egyre kevesebb fa volt, és egyre kisebb volt a köd. Alig pár perc telt el mire kiértem egy tisztásra, volt ott egy tó, nem volt túl nagy, de kicsinek sem mondható. Hirtelen erős késztetést éreztem az iránt, hogy bele mennyek a tóba. Már majdnem ott voltam, mikor elrohant mögöttem egy gyerek. Megfordultam, s ott állt mögöttem, fekete hosszú haja derekáig ért, szemei ég kékek voltak, szája vörös volt, és mosolygott. A szemembe nézett, és mosolygott rám. Elmosolyodtam, s megfordultam, a lány mellém sétált és megszólalt.
- Bele szeretnél menni a vízbe? - kérdezte tőlem kedvesen.
- Igen. - ránéztem még mindig ott volt a mosoly a szája sarkában.
- Ne tedd. - hirtelen komolyság fogta el a kislányt. - ott egy más világ van.
"Más világ?" - gondolkoztam el. - Milyen az a világ? - guggoltam le mellé. Ő lassan közelebb hajolt felém, száját a fülemhez emelte, majd belesúgott valamit. Szemeim kikerekedtek, egyszerűen megütköztem a hallottaktól.
"Szóval vámpírok?" - mosolyodtam el, s felálltam fürkésztem még egy ideig a vizet, majd egy határozott mozdulattal beleugrottam. Még hallottam a kislány kétségbeesett sikolyát, s ahogy nekem ordibál, hogy ne tegyem ezt. De nem érdekelt, senki és semmi nem tarthatott vissza. Kíváncsi voltam, így hát nem fordultam vissza, valami furcsa erő húzott magával a tó közepére. A partra néztem, és a kislány eltűnt. Már csak a hangját hallottam.
Azt suttogta vigyázzak... nem értettem miért kellene vigyáznom. Ám ekkor folytatta... vigyázzak, hogy mit választok, nem mindegy hogy kikhez tartozom, a jókhoz vagy pedig hagyom, hogy a sötétség magával ragadjon. Ekkor éreztem, hogy felemelkedem. Lenéztem magamra, s a víz tetején álltam. Mikor feleszméltem, már korántsem voltam egyedül. Furcsa fekete ruhás emberek álltak minden felé. Ekkor mellém lépett valaki, a kislány volt. megfogta a kezem, majd lehúzott magához.
- Válassz. - Suttogta.
- De mit kell választanom? - zavarodtam össze, ekkor felemelte a kezét, s az emberek felé mutatott, kik ekkor kettéoszoltak. Még csak most vettem észre, hogy különböztek. Egyrészt bal oldalt sokkal többen voltak, és a fejükön vörös csuklya volt. A jobb oldalt pedig úgy 10-en lehettek, és nem volt csuklya rajtuk.
- Válassz... hová szeretnél tartozni? - tárta szét kicsiny karjait.
Nem tudtam mit kellene tennem, nem is ismertem közülük senkit se. Ám egy erős érzés sugallta, hogy a jobb oldaliakat válasszam. Lassan felemeltem a kezemet, és feléjük mutattam.
- De miért? - kérdeztem
- Ezt te akartad, nem tudtál ellen állni a tónak. Most már közéjük tartozol. Vámpír vagy.
"Vámpír vagyok." - széles vigyor kúszott arcomra, mikor hirtelen fehéren vakító fénycsóvák teremtek körülöttem, s pár percig nem kaptam levegőt. Fojtogatott valami, valami furcsa erős érzés, s mikor újra megtelt tüdőm az éltető oxigénnel, legszívesebben levegőt se vettem volna. Annyi illatot éreztem, hogy egyszerűen sok volt nekem. Lassan a levegőbe emelkedtem, s mindenki engem nézett.
- A lány titeket választott. - Nézett egy idős hölgyre, kinek haja egy nagyobb kontyba volt fogva feje tetejére, gondolom eléggé öreg lehetett már, hiszen haja ezüst színű volt. Ekkor lassan elindultam feléjük. Lebegtem, a testem átvette az uralmat az elmém fölött, s mikor feléjük értem, zuhanni kezdtem, s egyenest egy fiú karjaiban landoltam, eszméletlenül.
Mikor magamhoz tértem egy óriási szobában voltam, egy baldachinos ágyban feküdtem. Be voltam takarva, és ült mellettem valaki.
- Mi történt? - ültem fel hirtelen.
- Csak nyugodj meg, emlékszel mindenre? - nézett rám az idős hölgy.
- Persze, ilyet nem lehet elfelejteni. - mosolyodtam el. - de hol van az a kislány? - néztem körbe.
- Itt vagyok. - ugrott fel az ágyra, már megint mosolygott, mint egy kis tündér.
Ekkor kinyílt az ágy mellett elhelyezkedő hatalmas ajtó, és az a fiú lépett be rajta aki elkapott, éreztem, hogy erősen elpirulok.
- Jól választottál. - mosolygott továbbra is a lány, majd a nyakamba ugrott, mire én a lendülettől újra a párnák közé estem.
- Mina, hagyd már szegény lányt levegőhöz jutni. - szólt rá a nő, mire a kislány elengedett, és leszállt rólam. - Ne haragudj, az unokámat kissé elragadta a hév, ő itt Mina. - mutatott a lányra. - ő pedig Kevin. - mutatott a fiúra. - az unokáim. - ránéztem Kevinre, tőlem úgy egy két évvel idősebb lehetett. Nagyon helyes volt, félhosszú fekete haj, szintén ég kék szemek.
- Majd Kevin körbevezet. - mosolygott az asszony, én csak bambán bólogattam.
- Gyere. - mosolyodott el kevin, majd felsegített az ágyból.

És itt történt az amire nem számítottam. Felébredtem.
Értitek? Csak egy álom volt, minden csak egy álom. Csak vártam és vártam, hogy talán majd tovább álmodom ha elalszom, de nem. Semmi sem történt, csak butaságokat álmodtam. Már a tanórákon is aludtam, reméltem talán majd álmodok arról a helyről, de nem. Csak vámpíros filmeket néztem, csak olyan könyveket olvastam, de semmi se történt. Már mindent tudtam róluk, de kezdtem letenni mindenről, amit elterveztem.
Addig a bizonyos napig... anya már régóta mondta nekem, hogy új lakók költöztek az utcánk végére, és illene meglátogatnunk őket. Kedvem ugyan nem volt, de mivel kötelezővé tette anya, így mennem kellett. Elvárta tőlem, hogy vágjam magam puccba, de nem tettem. Felvettem egy fekete csőnadrágot, és egy rózsaszín pulóvert, és a tornacsukám húztam a lábamra. Anya nagyon mérges volt, de nem engedtem öltözékemből, én így akartam menni, tehát elindultunk. S mikor odaértünk, Ő nyitott ajtót.


Először is, köszönöm, hogy elolvastad. :] Remélem, hogy tetszett, és igen. Ezt én álmodtam, ám innentől kezdve minden fiktív, szóval csak jó olvasást kívánok :]