- De Kevin, mit akarsz itt? - Fogta bátyja kezét a lány.
- Semmi, csak gyere velem. Majd amíg én elintézek egy dolgot, addig te Dinával leszel. Rendben? - Nézett húgára a fiú, majd egy hosszú homokúton futottak végig.
- Igen, de miért sietünk ennyire?
- Mina fontos dolgot kell elintéznem, szedd a lábad. - Mondta a fiú, majd mikor odaértek az örvény végéhez, egy erdő volt előttük melyen átvágtak, s ahhoz a tóhoz értek melyet Kita is látott, megálltak. A fiú körbenézett, s mikor megpillantotta a szőke hajú lányt, odasétált mellé.
- Dina, szia. - Szólította meg.
- Áh Kevin. - Fordult meg a lány, s átölelte a fiút. - Éreztem, hogy jönni fogsz. - Nevetett fel lágyan.
- Igen, gondoltam, szóval kérhetnék egy szívességet? - Tért a lényegre a fiú.
- Persze bármit. - Mosolygott kedvesen a lány, s hosszú szőke hajába túrt.
- Vigyáznál Minára, amíg elintézek valamit?
- Igen, persze. Gyere Mina elmegyünk és meglátogatjuk Genevievet. - Fogta meg a lány kezét majd elindultak a tó mellett levő kis házikó felé.


- Geneviev. - rohant oda a lányhoz Mina, majd az ölébe ugrott.
- Szia Mina, hát te? Hogy-hogy itt vagy? A bátyád már megint miben mesterkedik? - Ült le egy márvány asztal mellé.
- Hát, én nem tudom, csak sejtem. - Mosolyodott el angyalian a kislány.
- Igen, és mit sejtesz? - Mosolygott Dina.
- Hát... a bátyám szerelmes. - Sóhajtott a kislány.
- Micsoda? Kibe? Mióta? Honnan szedted ezt a butaságot? - Akadt ki a szőke hajú lány.
- Már lassan két hete, van barátnője, anya még nem tudja, mert titkolják, de állandóan feljárnak a lány másik házába, és Kevin sose alszik otthon. - Mesélte lelkesen a lány.
- Na ne már ezzel mindent elront az az idióta. - Dühöngött a szőke.
- Mit rontana el? - Kérdezett vissza Gen.
- Hát nem úgy egyeztünk meg, hogy összehozlak Kevvel? - Nézett kerek szemekkel a lányra.
- Nem Dina ezt te döntötted el, nekem Kevin gyerek kori barátom, nem szeretnék vele együtt lenni. - Mondta a lány, s sértődötten oldalra fordította a fejét, hogy kimutassa mennyire megbántotta a lány, hogy magában eldöntötte ezt az egészet.
- Jó ne haragudj. - Ült fel az asztalra a kissé hiperaktív vámpírlány.
- Nem haragszom, de legközelebb hallgass rám, ha rólam van szó. - Mosolyodott el Geneviev.
- Na, és mond csak, hogy hívják azt a lányt? És hogy néz ki? Szép?
- Kita a neve, és igen, nagyon szép. - Mosolygott a kislány.
- Kita? De hát, őt kell majd átváltoztatni, akkor ő egy emberrel van most együtt? De hát ez törvénybe ütköző.
- Igen pontosan. - Mosolygott sejtelmes ábrázattal Geneviev.
- Á... már értem, tehát ezért jött ide.

2 héttel később._.

- Tudod régóta arra vágyom, hogy vámpír lehessek, és ebben csak te tudsz nekem segíteni. - Mosolygott a lány újra.
- Kita... ne beszélj már butaságokat. Nem mondom el még egyszer, hogy vámpírok nem léteznek.
- De igenis léteznek, láttam őket, te is az vagy, és én is az leszek. - Akaratoskodott Kita.
- Hallod inkább hagyjuk ezt a témát, állandóan ezzel jössz, kezdesz kiakasztani vele. - Lett ideges a fiú, ám igazából nem a lányra volt mérges, hanem saját magára, hogy hazudnia kell a lánynak.
- De... - Nagyot sóhajtott, majd lehajtotta fejét, s napról-napra egyre jobban hajtotta saját magát, hogy küzdjön, hiszen, ha feladja sose lesz azzá amivé válni akar. A fiú látta, hogy megbántotta a lányt.
- Figyelj... - Lépett elé, és átölelte. - Miért akarsz te ennyire vámpír lenni? - Ejtette ki óriási nagy undorral a vámpír szót a fiú.
- Ők... annyira másak, annyi mindent megtehetnek, nem kell attól tartaniuk, hogy valaki eltiporja őket, megvalósíthatják az álmaikat. Tudod mikor kicsi voltam, mindig is csúnyának, gusztustalannak, és félelmetesnek képzeltem el őket, de mikor megláttam a kislányt, egyszerűen gyönyörű volt. Ne érts félre nem azért akarok vámpír lenni, hogy én is gyönyörű legyek, engem nem érdekel, hogy nézek ki, ne azért szeressenek ahogy kinézek, hanem azért aki vagyok.
- Miből gondolod, hogy vámpírként szeretnének? - Kérdezett rá a fiú.
- Tehát nem tagadod, hogy az lennél? - Csillant fel a lány szeme.
- Kita... nem léteznek vámpírok, ne forgasd ki a szavaimat. És amúgy meg, szép vagy. - Puszilta meg a lány homlokát.
- De Kevin akár mit mondhatsz, én tudom mit láttam.
- Az csak egy álom volt, mi van ha azt álmodod, hogy a fáknak lábuk nő? Akkor fa akarsz lenni vagy mi?
- Hát... tudod nagyon rendes vagy. - Sértődött meg a lány.
- Jaj már, tudod, hogy nem úgy gondoltam, aj kicsim, nem akartalak megbántani... ne haragudj, de ez egyszerűen lehetetlenség, természetfeletti lények nem léteznek. - A fiú legszívesebben agyonütött volna magát, amiért így beszélt a lánnyal, főleg, hogy neki volt igaza.
- Hagyjuk, úgy se hiszel nekem, és úgyis lefogod tagadni, hogy mi is vagy valójában.
- De nem tudok mit letagadni, ha nincs is mit letagadnom, értsd már meg. Én nem hiszek ezekben. Hanyagoljuk ezt a témát jó? Nekem ebben a két hétben túl sok volt a vámpírokról szóló beszélgetésünkből. - Mondta Kevin.
- Hát jó, de tudd, hogy nem tágítok, akkor is kiderítek mindent, tudom, hogy nekem van igazam. - Nézett a fiú szemeibe Kita.
- Makacs vagy. - Mosolyodott el a fiú, majd egy lágy csókot hintett kedvese ajkaira.
- Tudom. - Mosolygott a lány. - Nem kellene már indulnod amúgy? - Nézett órájára, majd szerelmére.
- Tényleg, minek ígértem én meg anyámnak, hogy vigyázok a húgomra?
- Azért amiért én is megígértem az enyémnek, hogy rendet próbálok csinálni a szobámban. - Nevette el magát Kita, majd kézen fogva elindultak az utcájuk felé, ugyanis eddig az egyik szomszédos utca egyik padján ültek. Mikor Kitáékhoz értek a fiú elbúcsúzott a lánytól, majd tovább ment.

" Megfogom ölni. Nem érdekel mit mond, nem fogok tovább hazudni neki." - Gondolkozott magában, majd mikor hazaért odaköszönt anyjának, aki már indult is.
- Vigyázz a húgodra, nem akarom meghallani, hogy megint elment portyázni magában. - Nézett szigorúan fia szemeibe.
- Rendben van, szia. - Ment fel a szobájába, majd megkereste a húgát, hogy bele együtt menjenek el az átjáróhoz, ugyanis a fiúnak dolga akadt odaát.

.

Arra ébredtem, hogy nagyon éhes vagyok. Majd mikor arra is elszántam magamat, hogy kinyissam a szemem döbbenten vettem tudomásul, hogy az ágyamban fekszem. Tehát csak álmodtam volna? Nem, az lehetetlen, olyan igazi volt. Lassan fordultam oldalra, és Kevin feküdt mellettem, és engem nézett.
- Elaludtál, ezért visszahoztalak, bár eléggé nehezen találtam vissza, de összejött. - Mosolygott rám, és megsimogatta az arcomat. Szóval nem álmodtam. Viszont nem tudtam, hogy mit tegyek. Vajon ő is komolyan gondolta? Vagy úgy veszi, hogy ez ott marad? Mindent azon az eldugott kis játszótéren hagyunk.
- Én... tudod, most össze vagyok zavarodva. - Ültem fel, és lehajtottam a fejemet. Éreztem, hogy az állam alá csúsztatja ujjait, s lassan felemeli a fejemet. Alig pár mm választ el bennünket egymástól. Egyenesen a szemeibe nézek.
- Kevin én... - Nem tudtam befejezni, mert megcsókolt. Pedig, ha befejezhettem volna. Most csak arra tudok koncentrálni, hogy milyen érzékien csókol, milyen puhák az ajkai, és, hogy ő már csak is az enyém.
- Mond. - Húzódott el tőlem, és rám nézett.
- Szeretnék én is vámpír lenni. - Jelentettem ki.
- Micsoda? - Lepődött meg, ám szemeiben egyáltalán nem láttam a meglepődötséget. - Ez most, hogy jön ide? Kita... vámpírok nem léteznek.
- Dehogyisnem, Kevin tudom, emlékszek mindenre, ott voltál te is. - Öleltem meg, egyre hevesebben dobogott a szíve.
- Hagyjuk ezt, én nem emlékszem semmire se, szerintem te még nem aludtad ki magadat eléggé. - Puszilt meg. Beadom a derekamat, mert tényleg álmos vagyok még, és az éhségem is alábbhagyott, nem árt egy kis fogyókúra, szóval alszok, de nem adom el egykönnyen.


Nem tudom, hogy honnan emlékszik rá, de el kell terelnem erről a figyelmét. Nem derülhet ki, még nem. De egyszerűen nehéz neki hazudnom, de meg kell tennem, még egy kis ideig ki kell bírnom, hogy nem mondhatok neki igazat.
Már el is aludt, annyira aranyos és szép mint egy angyal. Miért kell ezt tennem vele? Miért kell közénk tartoznia? Ez annyira kegyetlenség, annyi mindent kezdhetne az életével, de ez az ő döntése. Sajnos, nem tehetek ellene semmit se.

méz édes volt.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a nap sugarai lágyan simogatják arcomat. Riadtan pattantak ki szemeim. Elaludtam volna? Futott át agyamon a kérdés. Lassan fordítottam oldalra fejemet, s láttam, hogy Kevin engem néz. Vajon mióta lehet ébren? Nem tudom, de nem is foglalkoztam inkább ezzel, hátradöntöttem a fejemet, majd a felkelő napot kezdtem fürkészni. Nem akartam, hogy vissza kelljen mennem anyához, legszívesebben örökké itt maradtam volna, vele. De nem tehettem, kötelességeim vannak, ugyanúgy Kevinnek is. El sem tudom képzelni, hogy most ő mire gondolhat, pedig annyira kíváncsi vagyok. Lassan álltam fel, majd bementem, hogy letusolhassak, majd felvettem egy fekete rövid farmert, és egy fekete fűzőt a melegre való tekintettel. Mikor bementem a szobába Kevin az ágyon feküdt, olyan aranyos volt, lefeküdtem mellé.
- Nem akarsz letusolni? - Kérdeztem tőle. Megrázta a fejét, majd felém fordult.
- Este olyan hamar elaludtál. - Mosolyodott el.
- Ne haragudj, talán jobban fáradt voltam mint ahogy azt éreztem. - Mentegetőztem, magam sem tudom, hogy miért.
- Hát a tegnapi nap után én is kimerültem volna. - Mosolygott rám, annyira aranyos volt. - Meddig leszel itt? Anyukád, nehogy idegeskedjen miattad. - Aggodalmaskodott.
- Nyugi az lesz az utolsó dolga, hidd el nekem. - Szontyolodtam el.
- Hát én úgy látom, hogy ő jobban félt téged mint ahogy te azt hiszed.
- Lehet, de akkor eléggé jól álcázza. De tudod mit? Nem foglalkozom most ezzel, nem jössz el velem sétálni? - Pattant fel a lány.
- Hát, ha ehhez van kedved, én szívesen megyek veled akárhová. - Tehát felvettem egy fekete balerina cipőt, és boldogan fogtam meg a kezét, majd húzni kezdtem magammal, mikor leértünk bezártam az ajtót, majd körbenéztem, hogy hová is mehetnénk. Hát persze, megint megragadtam a kezét, és futni kezdtem kedvenc játszóterem felé. Mikor odaértünk a tisztáshoz ahonnan már csak hegyeket lehetett látni megálltam, itt már nyugodtan sétálhatunk, nem zavar, és nem állít meg minket senki se.
- Hová megyünk? És nem sétáról volt szó? - Pihegett mellettem a fiú.
- Ne haragudj, innentől már nem sietünk sehová sem. - Engedtem el kezét,ugyanis eléggé belepirultam, mikor a kezünkre nézett, majd egyenesen a szemembe. - Gye... gyere utánam. - Indultam el a tisztás szélén elhelyezkedő bokrok felé, majd miután mentem picit már pár fa is volt, s utána már egy teljesen sűrű erdővé alakult a hely. Köd volt, furcsa eddig akárhányszor itt jártam még sosem volt köd, ám most füstként lehetett volna vágni. Az orrom hegyéig nem láttam el, ezért csak az ösztöneimre hagyatkoztam, s mentem egyenesen előre. Hiszen mi baj lehet? Már ezerszer voltam itt, lehetetlen eltévedni, még ekkora ködben is. A köd kezdett felszállni, s kirajzolódott előttem a játszótér vonala. Elmosolyodtam, majd gyorsabbra váltottam tempómat. Kevin is így tett, majd mikor odaértünk a hintákhoz, már hét ágra sütött a nap. Nem értem miért volt akkor köd az erdőben, de most nincs időm ezen gondolkozni. Belepattantam a hintába, és rámosolyogtam Kevinre.
- Imádom ezt a helyet, olyan megnyugtató. - Közöltem vele.
- Tudod, olyan furcsa vagy néha. - Sétált elém, s bevallom picit izgatott lettem.
- És ez baj? - Álltam fel a hintából, hogy közelebb legyek hozzá.
- Nagyon aranyos vagy. - Nem felelt a kérdésemre, de jól esett amit mondott.
- Nem ezt kérdeztem. - Kúszott apró mosoly arcomra.
- Tudom. - Húzott magához, szívem egyre hevesebben vert, és egyre szaporábban kapkodtam oxigén után. Elködösült előttem minden, csak rá tudtam koncentrálni. Egyik keze a derekamat fonta át, és vont egyre, és egyre közelebb magához, míg a másik kezét az arcomon pihentette, egy kósza hajtincset a fülem mögé tűrt, majd ujjait az államon pihentette meg, lassan emelte fel fejemet államnál fogva, majd hüvelykujjával végigsimított ajkaimon. Lassan csuktam be szemeimet, hagytam, had tegyen velem azt amit akar. Éreztem, ahogy megpuszilja a nyakamat, szinte perzselt ajkai helyén a bőröm. Majd éreztem forró leheletét, ajkaimon, jobban égetett mint a nap. Kipattantak szemeim, s közelebb emeltem ajkaimat szájához. Lassan oldalra fordította fejét, s elmosolyodott, majd egy apró puszit nyomott a számra. Megijedtem, hogy csak ennyit kapok, márpedig én ennyivel nem érem be. Lassan emeltem feljebb fejemet, hogy végre csókoljon már meg. Elmosolyodott, majd a fülemhez hajolt, s belesúgta, hogy telhetetlen vagyok. Majd újra ajkaimhoz hajolt, s végre ajkaimra tapasztotta sajátjait. Annyira heves volt, csak úgy harapta ajkaimat, mivel arra késztetett, hogy nagyobbra nyissam ajkaimat, s ezzel bebocsájtást nyert nyelvének. Vadul játszottak egymással nyelveink, s közben felbátorodtam, s egyik kezemmel beletúrtam hajába, majd kezeimet összefontam nyaka körül. Olyan hevesen, tüzesen, mégis gyengéden, és érzékien csókolt. Annyira jó érzés volt, mintha örökké csak az enyém lenne, ha többi nem szakadnánk el innentől kezdve. S abban a pár percben csak mi számítottunk, minden problémám eltűnt, csak rá koncentráltam, arra, hogy vele lehessek, és hogy csókolhassam, ölelhessem. Lassan eltolt magától, majd megölelt, elmosolyodtam, majd szorosan öleltem magamhoz, fejemet vállára hajtottam, majd csipkelődés képen megharaptam picit a nyakát. Felszisszent, mire elengedtem, és futni kezdtem, ő pedig kergetni engem. Nagyon gyors volt, alig bírtam úgy futni, hogy legalább ne rögtön kapjon el. Ám még egy perc se telt el, de már a karjaiban viaskodtam, hogy elengedjen, és újra futhassak előle. Nevetve próbáltam szabadulni, s kapálóztam össze vissza, minek eredménye az lett, hogy a földre estünk mind a ketten, s én húztam a rövidebbet, hiszen ő térdelt fölöttem. Csikizni kezdett, mire kitört belőlem a nevetés.
- Neh... kérlekh. - Kapkodtam közben a levegőt. Abba hagyta, s lehajolt, hogy újra, és újra megcsókoljon. Szívem szerint örökké itt maradtam volna vele. Elmosolyodtam, majd fordítottam a helyzeten, magam alá tepertem, s a csípőjére ültem, nem ellenkezett, sőt hagyta magát, hagyta, hogy én legyek felette. Kezeit a csípőmön pihentette, s így fürkészte tekintetemet. Elmosolyodtam, majd leszálltam róla, s mellé feküdtem, az eget kezdtük fixírozni mind a ketten, ő magához ölelt, én pedig hozzá bújtam. Úgy érzem egész életemben erre vártam, csak rá.