de miért fáj ennyire?.

Csak álltam ott, és gyönyörködtem a holdban miközben Ő mögöttem volt, s védelmezően karolt át, s húzott magához. Egész életemben erre vártam, hogy valaki engem védjen, s ne ellenem forduljon. Vágytam mindig is egy olyan emberre aki mellett biztonságban érezhetem magamat. Nem tudom, hogy miért volt ez, talán mert mikor kicsi voltam apu elment, és egyedül hagyott. Anyu mindig is őt védte, akár hányszor nem jött haza időben, ő mondta, hogy apa csak dolgozik, és hogy értünk teszi, de én tudtam... tudtam, hogy ő a kocsmában van, és iszik. Hallottam mikor éjfél tájt részegen ért haza, és ordibált anyával. Soha nem felejtem el, mikor egyszer nem jött haza. Féltem, és megijedtem mikor nem keltem fel éjszaka arra, ahogy ordibál, megijedtem, hogy vajon mi történhetett vele. Soha többet nem láttam. Elment, és egyedül hagyott minket. Nem érdekelte többé, hogy mi van velünk. S egyszer kutatni kezdtem utána, kiderült, hogy Kaliforniában élt, de már meghalt, elküldték a hátra maradt dolgait. Csak egy kis doboz volt, miben pár ócska papír volt. És én? Rólam semmi sem volt abban a nyamvadt dobozban, még csak egy kép sem, egy levél sem amit nekem írt volna. Nem is hiányoztam neki. Miért nem? Ennyire nem érdekeltem őt?

A fájdalom csak ideiglenes. Eltarthat egy percig, egy óráig, egy napig vagy egy évig, de végül elmúlik, és valami más lép a helyébe. De ha az ember feladja, akkor örökké fog tartani.

Nekem még mindig fáj, s érzem csak egy valaki tudja begyógyítani szívem sebeit.
Éreztem ahogy egy könnycsepp folyt végig az arcomon, majd az államnál elszakadt selymes bőrömtől, s lecsöppent magányosan a mélybe.



Hirtelen egy esőcseppet éreztem karomra pattanni. Felnéztem az égre, de nem esett, éreztem, ahogy Kita teste egyre jobban remegni kezd. S ekkor ütött fejen a felismerés, nem az eső esett, hanem az előttem álló szépség hullajtotta könnyeit. Bevallom féltem, féltem megkérdezni, hogy miért sír. Annyi titkot rejt még számomra ez a lány. Lessen kezdtem el húzni befelé, majd magam felé fordítottam, ránéztem porcelán fehér arcocskájára, melyről patakokban folytak könnyei. Magamhoz öleltem, s ettől csak még keservesebb sírásba kezdett. Fogalmam nem volt mi történhetett vele, lassan felemeltem majd bevittem a szobába, s az ágyra fektettem. Ő pedig csak sírt, és sírt. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem ezért csak mellé feküdtem, s magamhoz öleltem. Zavarban voltam nem tagadom, félve egy puszit nyomtam a homlokára, majd hagytam, hogy felüljön.

Lassan ültem fel, s félve néztem a fiú szemeibe. Most vajon mit gondolhat rólam? Egy idióta aki csak úgy a semmitől elbőgi magát. Lehajtottam a fejem, s megtöröltem arcomat, lassan, s bizonytalanul álltam fel az ágyról, s az egyik szekrény felé fordultam, kivettem belőle egy fekete pólót, majd magamra vettem. Kezdtem egyre jobban fázni. Lassan törölgettem szemeimet, majd leültem újra Kevin mellé aki nyomon követte eddigi tetteimet.
- Tudod... nem vagyok mindig ilyen... csak most. Most eszembe jutott az apukám. - Néztem Kevinre, láttam rajta, hogy megakarja kérdezni, hogy mi történt vele. - Tudod, még nagyon kicsi voltam mikor itt hagyott minket. Szörnyen sokat ivott, és sokat veszekedett anyukámmal, szinte mindig elkésett a fel lépéseimről. És azt hitte, hogy ha elvisz korcsolyázni, vagy fagylaltozni, akkor, majd minden rendben lesz, és igen, annyira szerettem, hogy mindig meg bocsájtottam neki. Aztán egyre többet késett a munkából, persze én mindig vártam rá, és mindig hallottam mikor megérkezett, és ordibált anyukámmal. Néha meg is ütötte, akkor anyukám mindig arra fogta, hogy szörnyen ügyetlen, és elesett. Persze nem hittem neki, egy éjszaka apa nem jött haza. Féltem, féltem hogy baja esett. De nem egyszerűen csak gyáva volt hazajönni, és a szemünkbe nézni, örökké itt hagyott minket, majd olyan 14 éves koromban kutatni kezdtem utána, s megtudtam, hogy hol lakott. Elmondták, hogy már meghalt, alkoholmérgezésben. A megmaradt dolgait elküldték nekem, persze én naiv kislányként azt hittem, hogy biztosan egy csomó levelet írt nekem, csak nem merte elküldeni őket, úgy mint ahogy a filmekben szokás. De nem, pár lényegtelen papír volt a dobozkában. Rólam semmi, se egy levél, vagy egy fotó. Teljesen elfeledkezett rólam. Nem hiányoztam neki.

Mire végigmondta már újra sírt. Meglepődtem, hogy lehet egy ennyire kedves teremtést így magára hagyni? Lassan közelebb ültem hozzá, majd magamhoz húztam, hogy megöleljem.
- Tss... az apukád biztosan büszke rád most. - Suttogtam neki a fülébe.
- Ezt csak akkor tudom meg, hogy ha meghalok, és én is oda kerülök ahová ő, de nem mert mindnyájan kárhozottak vagyunk. A poklunk a föld, s átkunk a szörnyű, borzalmas, elviselhetetlen élet. - Igaza van.
- Ne mondj ilyeneket, nincs igazad. - Tagadnom kellett, nem akartam, de ez volt a helyes.
- Dehogynem gondolkozz csak el ezen. Tudom, hogy te más vagy mint én, de csak gondolkozz el ezen. - Vágta a fejemhez, legszívesebben most elmondanák neki mindent, de nem lehet, még nem.
- Ahogy gondolod...

az a perc.

Erősen elgondolkoztam ezen az egészen. "Nem tudja". De miért nem? Annyira könnyű erre a válasz. DE most ez lényegtelen, a válasz nem számít most. Meg kell tudnom, hogy ki ő valójában, miért pont most jöttek ide, miért kavarnak újra port az életemben. Na... nem mintha bánnám, hiszen már akkor tudtam, hogy van valami ebben a srácban mikor legelőször megláttam. Szín tisztán emlékszem arra a napra, mennyire jó érzés volt. De nem... milyen butaságokat hordok itt össze meg vissza? Hiszen engem csak az érdekeljen most, hogy kivel van dolgom, nem lehet, hogy egy szinte idegenbe beleszeretek. Az lehetetlen, az észnek erősebbnek kell lennie a szívnél. Vagy pont fordítva, hagyjam, hogy a szívem megrészegítse józan szívemet.? Ez egy igazán bonyolult dolog, valószínűleg még egy jó darabig nem kapok választ a kérdésemre. De talán nem is olyan nagy baj ez. Össze kell szednem magam. Már jó 10 perce csak meredtem egyenesen a plafon felé, majd hirtelen a mellettem fekvő fiúra néztem... csukva voltak a szemei. Halvány mosoly húzódott ajkain, erre a látványra teljesen elöntötte a testemet a melegség, s az én ajkaimra is kósza vigyor szökött. Hogy lehet valaki ilyen helyes? Ez lehetetlenség, hogy valaki ilyen Adonisz legyen! De nem, hiszen itt fekszik mellettem. Ekkor egy egészen fura kérdés jutott eszembe. Hány éves is lehet ő? És rájöttem, hogy lényegtelen, most még az. ez csak egy eléggé aprócska tudnivaló az igazi kérdésem mellett. Teljesen elbambultam, és valószínűleg ő is érezte, hogy őt fürkészem ugyanis szikraként pattantak ki pillái, mitől rendesen megijedtem. Ugrottam egyet az ágyon, mire ő kinevetett.
- Na... ez nem volt ennyire vicces. - Ütöttem meg picit a vállát persze én is nevettem saját magamon.
- Tudod, te teljesen más vagy mint a többi lány. - Mosolygott Kevin rám.
- Ezt most hogy érted? - Fordultam teljes testemmel felé.
- Úgy, hogy tudom nagyon jól, hogy ha egy másik lánnyal feküdnék egy ágyban ő már rég rám mászott volna. - Elgondolkoztam... még szerencse, hogy én nem vetettem rá magamat egyből, na jó nem, engem most csak egy dolog érdekelhet, méghozzá, hogy ki ő?
- Látod ebben igazad, é más vagyok mint a többiek, nem azért vagyok vagy azért akarok egy fiúval lenni, hogy kielégítsen engem olyan téren. Ha egy fiúval akarok lenni vagy egy fiúval vagyok azt azért teszem mert azt a fiút szeretem, és nem csak arra kell nekem. - Lassan felültem az ágyban, és a hátamat a falnak támasztottam, lábaim magam előtt voltak magam elé húzva, kezeimet keresztbe fontam térdeim felett, majd megtámasztottam fejemet kezeimen. Szemem sarkából végignéztem ahogy Kevin is felül, és mellém csúszik, rátámaszkodik egyik karjára, majd kérdőn néz rám.
- Most mi van? - Mosolyodtam el édeskésen miközben felé fordítottam a fejemet, bevallom el is pirultam, s pár másodpercen belül elfordítottam a fejemet, nem bírtam állni azt a szép nézését.
- Semmi... - Mosolyodott el.
- Csak? - Húztam fel a szemöldökömet, ilyenkor mindig van valami... csak... vagy de...
- Olyan furcsa, hogy alig ismersz, és ilyeneket elmondasz nekem. Tényleg olyan különleges lány vagy ahogy gondoltam. - Mosolygott rám, amibe megint belepirultam. Hogy lehet így mosolyogni?
- Hát szerintem megbízhatok benned, és amúgy is miért ne mondanám el? - Nevettem zavaromban, s tulajdonképpen azt sem tudom mit hablatyolhattam össze vissza.
Zavartan nyújtottam ki lábaimat, majd ellöktem magam a faltól, s felálltam az ágyról, lassan elindultam ki az erkélyre. Gyönyörű látvány volt, ahogy egyre jön fel a telehold. Imádtam, kicsi korom óta rajongok az ilyen éjszakákért. Éreztem, hogy mellém lép Kevin, és hogy engem néz.
- Nem fázol? - Lépett mögém, és átölelt hátulról. Még ha nem is fáztam volna, akkor se mondhattam volna azt hogy nem, hiszen tudtam mire megy ki a játék. Hátra döntöttem a fejemet a mellkasának. Jóval kisebb voltam mint ő, de nem zavart. Elmosolyodtam, és melegség járta át a testemet, ahogy az erős karok átfonódtak a derekamon, lassan a kezeire csúsztattam a kezeimet, bevallom féltem, hogy mit fog reagálni erre, de csak erősebben húzott magához. Lágy szellő járta át a temetőt, mire az erkélyemről nyílik a kilátás, s a szellő felénk közelgett. Meglengette a kertünkben álló fűzfa hosszú lelógó ágait, majd belekapott a hajamba is. Mély levegőt vettem, majd éreztem hogy a fiú vállamra hajtja fejét.